"Ki tudja, hol vagyok?"

Makám
Krulik Zoltán: A pillangó és a holló

Szállj, szállj pillangó,
Hét szivárvány: hét ajtó.
Hét rét – neked való
Héttorony-lakó!

Szélvész, ha elsodor,
Rád találok valahol,
Falevél, vagy puha por,
Elrejt a bokor.

Hét ég, mi körbe fog,
Hold, a Nap s a csillagok.
Hintám forog, forog.
Ki tudja, hol vagyok?

Hej, hej, vígan jó,
Csapra verve négy hordó.
Kár, kár vén holló,
Elszállt a hajó.

Makám dalszövegei
Makám - Google Videó
Makám-ról - Magyar multi-kulti (Ken Hunt fRoots Magazin)

"csak ez a lány itt a csacsin"

Csontváry Kosztka Tivadar: Hídon átvonuló társaság

Csontváry Kosztka Tivadar: Hajótörés

Csontváry Kosztka Tivadar: Mária kútja Názáretben

Csontváry Kosztka Tivadar: Villanyvilágított fák Jajcéban

Bertók László: Villanyvilágított fák Jajcéban
                                        Csontváry képére
Az ember végül útrakel
és eljut eljut Boszniába
általában alkonyodik
általában már ég a lámpa
a Nagy Fekete Kutya háttal
még eljátszik kicsit a házzal
mögötte még mindent lehet
hát belecsobog a folyóba
szamara farkát megszorítja
ordítsa el megérkezett –
a Kutya mögött sikló népek
megrökönyödve visszanéznek
fölmutatják a csecsemőt
és érzi a víz elfolyik
ez itt a se-nappal-se-éjjel
megnézi a csacsin a nőt
és nem tudja hogy mihez kezdjen
mihez kezdjen a két kezével
se-folyó-se-út félhomályban
ha szólni nincsen ereje
ha meg kellett érkeznie
ha se csónak se gyereke
csak ez a lány itt a csacsin
aki majd utánuk úszik
ha már eleget tündökölt
villanyfényben között mögött
mikor minden valószínűtlen
még innen de már odaát
és semmi sincs az útikönyvben
arról hogy Jajcéban a fák
hogy fák mögött a Nagy Kutyát
hogy cölöppé kell merevedni
ha elért elért Boszniába.

Gondolatsor

Therion - Antonin Dvorak - Symphony 9
                           "From the New World" (Op. 95)


Jerry Goldsmith: Planet of the Apes (filmzene)


John McLaughlin - 'Mothers Tongue'


Paco de Lucia, John McLaughlin, Al Di Meola
                                   Mediterranean Sundance


John McLaughlin with Shakti - Finding The Way


Rajhesh Vaidhya - Veena Voyage 03 - Raghuvamsa

Antonin Dvorak - Symphony 9 
                       "From the New World" (Op. 95) 

"A gyomos part mellett két kacsa úszott az árnyéka felett, és a gyermek csak ült némán, és merengett"

Rabindranath Tagore: Banyanfa
Ó, te bozontos fejű, tóparti banyanfa, hát elfelejtetted már a gyereket, mint a hűtlen madársereg, mely egykor ágaid közt fészket rakott, és más fészekre lelve elhagyott?
Nem emlékszel már az ablakban ülő és föld alá merülő kusza gyökereid titkait csodáló bámulód képére?
Asszonyok jönnek, színültig tele korsókat mernek, és a te óriási fekete árnyad ott nyújtózik a tavon, mint az ébredéssel küzdő álmodó.
A hullámokon, mint aranykárpitot szövő nyugtalan, piciny vetélő, a napsugár táncolt.
A gyomos part mellett két kacsa úszott az árnyéka felett, és a gyermek csak ült némán, és merengett.
Szeretett volna szellő lenni, suhogó ágaid között lengedezni, árnyékoddá vágyott válni, hogy a vízen megnyúljon a nap fényében, madár is szeretett volna lenni és a legmagasabb ágadra szállni pihenni és lágyan tovaúszni, ahogy a gyomos part mellett a két kacsa úszik az árnyéka felett.

Rabindranath Tagore versei a Terebessen

Hirosima (japánul „広島市”; „Hirosima-si”)

"s akarjuk is kimondani, akarjuk, s legyen is miért"

Arthur Rimbaud: A magánhangzók szonettje

Szurok Á! hó É! rőt I! zöld Ü! kék O! - csak egyszer
lehessek titkotok mind elbeszélni bátor!
Á!: - bolyhos öv, mely a setét legyek faráról
csillog, ha szörnyü bűzt belepnek lomha testtel!

Á! árnyak öble! É! hűs párák, tiszta sátor,
halk hóvirág, királyi hermelin, jégtűs gleccser!
I! bíborok, kihányt vér, kacagógörcs a keccsel
vonagló női ajkon, ha düh rándítja s mámor!

Ü!: - az isteni tenger nyugodt, gyürűző tánca,
nyájjal hintett fenyér csöndje, tudósok ránca
a békés homlokon, mit alkimia tép föl. -

Ó!: - szörnyü harsonák, mik ítéletre zengnek,
és Csönd, melyben világok és angyalok kerengnek,
Oméga! - viola sugár az Ő szeméből.

Tóth Árpád fordítása





Kondor Béla: Értekezés a színekről

A fehér gyász-szín,
könnyekkel sós vízben mosdatott
feketeség.
Karok, combok, a kényes nyak
és holdvilágképű hűs hasak
színe, ahová fejet hajthatsz
szomorúságodban fülelni.

A vörös vércsomók, erek
és kiáltozások szép színe.
A vörös csavaros út
a kékbefulladó kék hegyre fel;
és nincsen alatta semmi hegy.
A szürke, mint haldokló
motorok gőze;
lármás és rossz szagú.

A lila szín titkos ösvény
és menetelnek rajt
sárga öltözékben sokan.
Lábuk helyett csizma
s a fejük helyett narancs,
rémülten lángoló narancs.

A barna pedig gömbalakú
és ráncos, mint a Föld nyaka.

A zöld meg vékony abroncs;
a tenger ki ne loccsanjon
– az a mérges tenger
füst, kén és lehellet
ne törjön elő,
amikor az Úristen
vigyázni restell.

Kondor Béla: Nem tudom

Nem tudom
vagyok-e költő,
talán embernek is kevés
az erőm.

Van-e helyem
ahonnan a sötét
magasság felé rugaszkodhatom
szétnézni.

Ez a bujkálás
az enyém-e
vagy a milliárd lebukott
vágyé,

angyalviaskodás
ördögröfögés
vagy az igazságból kimaradottak
soványsága?


Szécsi Margit: Kondor Bélának

Ó, ripacsos gyémánt-szobor!
Átlátszó-tiszta életed,
hibáid is tündöklenek.
Vigyázzon ránk kettős erőd:
az igazság, s a képzelet.
Bontsd ki fekete szárnyadat,
rajzold föl látomásodat,
e fuldokló élet s halál
egyivású jelenéseit,
hogy az igazak lássanak.
Legyen végre becsülete
a tudásnak, a játéknak,
s a szigorral gyönyörűen
megvalósított szándéknak.
Hogy képeidről tanuljuk
minden dolgoknak új nevét,
s akarjuk is kimondani,
akarjuk, s legyen is miért.


  "Elszállt mellőlem egy arkangyal, Kondor Béla. Szárnya szelével megütötte úgy a szívem, hogy ma is inog. Margitka karácsonykor előveszi a szájmuzsikát, amit földijétől, a lőrinci szárnyasfiútól kapott a halál előtt. S könnyezve fújja, hogy: Mennyből az angyal. Én pedig karácsonyi szivarra gyújtok s eltűnődöm. /1974. Szeptember/ " - Nagy László: Életem (részlet) 

Kondor Béla: Bukott angyal

"Látja... az élet nem olyan jó... De nem is olyan rossz, amilyennek hisszük."

Ment-ment előre, órákig járkált, mintha belső forrongás hajszolta volna. És olykor hirtelen megállt, leült az útszélre és szomorú-szorongató kérdéseket tett fel magának. Miért nem szerették őt úgy, mint másokat? Miért nem ismerte még a nyugodt élet egyszerű örömeit sem?

S egy-egy percre azt is elfelejtette, hogy öregasszony, hogy nem áll előtte semmi más, csak néhány gyászos és magányos év; hogy megjárta már útját. És mint akkor régen, tizenhat éves korában, most is gyönyörűséges terveket szőtt, vonzón kiszínezte a jövő egy-egy darabkáját. Majd felriasztotta a nyers valóság; összetörten felemelkedett, mintha csak valamilyen óriási súly zuhant volna rá, és kettéroppantotta volna keresztcsontját; hazafelé már lassabban ment.

- Ó, vén bolond! - motyogta magában. - Öreg, vén bolond!
Rosalie most minduntalan rászólt:
- De hát maradjon már nyugton, asszonyom! Mi történt magával, hogy ilyen izgatott?
Jeanne szomorúan felelte:
- Mit akarsz? Olyan vagyok, mint Gyilkos az utolsó napokban.
Egy reggel szolgálója korábban jött be szobájába és éjjeli asztalkájára helyezve a kávéscsészét, így szólt:
- Nocsak, igya meg gyorsan! Denis a kapu előtt vár ránk, elmegyünk a Jegenyés-be, mert dolgom van ott.
Jeanne azt hitte, rögtön elájul, olyan izgatott lett. Idegesen, remegve öltözött, rémülten és elbágyadtan a gondolattól, hogy meglátja az ő kedves kastélyát!
Ragyogó ég feszült ki föléjük; a kis ló jókedvében időnként majdnem vágtatott. Amint Étouvent-ba értek, Jeanne alig jutott levegőhöz, úgy vert a szíve; és amint megpillantotta a kerítés téglaoszlopait, kétszer-háromszor is akaratlanul nagyot sóhajtott:
- Ó... ó... ó...
Mint amikor a gyönyörűségtől hirtelen szívünkbe zúdul a vér.
Couillard-éknál kifogták a lovat, s míg Rosalie és a fia dolguk után néztek, a majorosék megkérdezték Jeanne-tól: nem volna-e kedve körülsétálni a kastélyban, az urak nincsenek otthon. És odaadták neki a kulcsokat.
Egymagában indult a házba, s amikor a tenger felől odaért az öreg épület elé, megállt és nézte... Kívülről semmit nem változott. A nagy, szürkés épület megfakult falain aznap mosolygott és játszott a fény. Az ablaktáblákat mind behúzták.
Száraz ágacska hullt a ruhájára, felnézett; a platánról esett le. Odalépett a sima, sápadt fényű, hatalmas fához, megsimogatta, mint egy állatot. A fűben korhadt fadarabba botlott; ennyi maradt a padból, melyen olyan gyakran ült kedveseivel, a padból, melyet éppen aznap állítottak fel, amikor Julien először látogatott el hozzájuk.
Azután odaért az előcsarnok kettős ajtajához. Alig tudta kinyitni. A nehéz, rozsdás kulcs nem akart elfordulni. Végre engedett a zár, a rugók keményen csikorogtak; még az ajtószárny is ellenállt, majd egy lökésre váratlanul bevágódott.
Jeanne rögtön a szobájába ment fel, szinte futott. Már nem ismert rá; azóta világos papírkárpittal vonták be. De amint kinyitotta az ablakot, minden ízében megremegett az imádott látványtól: a kiserdőtől, a szilfáktól, a pusztától, a tengertől - a tengertől, telehintve a messzeségben mozdulatlannak látszó barna vitorlákkal.
Ide-oda bolyongott a nagy, lakatlan házban. Nézte a falakon az ismerős foltokat. Megállt egy kis lyuk előtt, a báró vágta a vakolatba - fiatal éveire gondolva sokszor szórakozott azzal, hogy amint elhaladt itt, a fal mellett, vívómozdulatokat gyakorolt botjával.
Anyus szobájában az ajtó mögött, az ágy mellett a sötét sarokban megtalálta a falba szúrva azt a finom, aranyfejű gombostűt, melyet nagyon régen ő szúrt oda (most emlékezett rá) - később évekig kereste. Senki nem akadt rá. Úgy húzta ki, mint valamilyen felbecsülhetetlen ereklyét s megcsókolta.
Mindent bejárt; kereste és felismerte az alig látható nyomokat a szobák kárpitjain - ezek még mindig a régiek voltak; ismét látta azokat a különös figurákat, amiket a képzelet lop be, a szövetek és a márvány rajzaiba, az időtől elpiszkolódott mennyezet foltjaiba.
Nesztelenül járt, egyedül a hatalmas, csendes kastélyban, mintha temetőben járna. Itt nyugodott egész élete. Lement a szalonba is. A behúzott ablaktáblák mögött sötétség ásított, időbe telt, míg tájékozódni tudott; majd megszokva a homályt, lassanként felismerte a hosszú faliszőnyegeket, melyeken madarak sétáltak. Két karosszék ott maradt a kandalló előtt, mintha nemrég ültek volna bennük. A szoba illata átjárta Jeanne-t, az a különös illat, amely mindig sajátja volt, ahogy minden embernek megvan a magáé, bizonytalan és mégis felismerhető illat, régi lakások halvány, kedves illata: felverte Jeanne emlékeit, s egészen megrészegítette őt. Mélyet, nagyot lélegzett, beszívta a múlt leheletét, mereven nézte a két karosszéket. És makacsul visszatérő álmai hirtelen látomássá elevenedtek, azt hitte, valóban látja őket, látja úgy, ahogyan annyiszor; ott ül apja és anyja, s lábukat melegítik a kandallótűznél.
Rémülten hátrált, háta beleütődött az ajtófélfába, megkapaszkodott, hogy el ne essen; egyre a két karosszéket nézte.
A látomás eltűnt.
Néhány percig félig eszméletlen volt; majd lassan-lassan nyugalmat parancsolt magára, menekülni akart, attól félt, még eszét veszti. Tekintete most rátévedt az ajtófélfára, melynek nekidűlt; Csibe létrája volt.
Egyenlőtlen közökben ott sorakozott a festett fán a sok halvány jel; a zsebkéssel bevágott számok a kisfiú éveiről, hónapjairól s növekedéséről. Hol a báró írása volt - nagyobb betűk; másutt az övé - kisebbek; majd Lison nénié - reszkető vonások. S egyszerre maga előtt látta a régi gyereket, a szőke hajút, amint kis homlokát odaszorítja a falhoz, hogy megmérjék.
A báró felkiált:
- Jeanne!... Hat hét alatt egy centimétert nőtt!
Őrjöngő szerelemmel csókolgatta a faburkolatot.
De kívülről kiáltás hallatszott. Rosalie hangja volt:
- Asszonyom!... Asszonyom! Várjuk az ebéddel!
Kábultan kisietett. És nem értette többé a szavakat, amiket hozzá intéztek. Megette, amit eléje tálaltak, hallgatta, hogy beszélnek, anélkül hogy tudta volna, miről; bizonyára felelgetett is a majoroséknak, akik egészsége után érdeklődtek; hagyta, hogy megcsókolják, ő is megcsókolta a feléje nyújtott arcokat; majd felszállt a kocsira.
Amikor a fák között eltűnt a kastély magas teteje, bordái mögött mintha megszakadt volna valami, ijesztő fájdalmat érzett. Érezte, hogy most búcsúzott el örökre kastélyától.
Visszatértek Batteville-be.
Abban a pillanatban, amint éppen be akart nyitni új házába, a küszöbön valami fehérséget látott; levél volt. Távolléte alatt csúsztatta oda a postás. Rögtön megismerte Paul írását. Szorongva, remegve bontotta fel. Ezt írta:
Kedves mamám, azért nem írtam előbb, mert nem akartam, hogy feleslegesen Párizsba fáradj; mindennap azt terveztem, hogy magam utazom hozzád. Most nagyon nagy szerencsétlenség ért, súlyos gond szakadt rám. Feleségem három nappal ezelőtt kislányt szült, s most haldoklik; és nincs egy sou-nk sem. Nem tudom, mit csináljak a gyerekkel; a házmesterné eteti szopósüvegből, ahogy tudja. De félek, hogy elvesztem őt. Nem vennéd magadhoz a gyereket? Fogalmam sincs, mit csináljak, s nincs pénzem, hogy dajkaságba adjam. Felelj postafordultával.
Szerető fiad
Paul
Jeanne egy székre roskadt, alig volt ereje behívni Rosalie-t. Amikor Rosalie bejött, újra elolvasták a levelet, most már kettesben, azután sokáig hallgattak, s csak ültek, szemközt egymással.
Végre Rosalie szólalt meg:
- Majd én elmegyek a kicsiért! Csak nem hagyhatjuk így.
Jeanne rábólintott: - Menj, lányom.
Megint hallgattak, a szolgáló folytatta:
- Vegyen kalapot, asszonyom! Elmegyünk Goderville-be, a közjegyzőhöz. Ha ez a nő haldoklik, Paul úrnak el kell vennie. A kicsi miatt, későbbre.
Jeanne semmit nem felelt, csak vette a kalapját. Mély, beválthatatlan öröm futott szét benne, aljas öröm, amit mindenáron el akart rejteni, az a visszataszító öröm, ami miatt pirulunk, de lelkünk titkos mélyeiben forrón élvezzük: "A szeretője meg fog halni!"
A közjegyző mindent részletesen megmagyarázott Rosalie-nak, aki a magyarázatot többször is elismételtette magának; végül úgy érezte, nem tévedhet, s kijelentette:
- Ne féljenek! Elintézek mindent!
Még aznap éjjel Párizsba utazott.
Jeanne-ban olyan zavar kavargott, hogy két napig semmin nem tudott gondolkozni. Harmadik reggel néhány soros levelet kapott Rosalie-tól, bejelentette: az esti vonattal érkezik. Egyetlen szóval sem írt többet.
Három óra tájt Jeanne befogatott egyik szomszédjuk kocsijába, ez elvitte a beuzeville-i állomásra, itt kellett megvárnia szolgálóját.
A peronon állt, nézte a sínek tovafutó s a messzeségben összeérő vonalát. Időnként felpillantott a toronyórára. "Még tíz perc... Még öt perc... Még két perc... Már itt kellene lennie!" És még nem látott semmit a távolban. Majd egyszerre fehér folt tűnt fel, füstgomolyag, s alatta egy fekete pont - nőtt, nőtt - teljes sebességgel közeledett. Végre lassítva és pöfögve elfújtatott mellette az óriás mozdony. Jeanne mohón figyelte az ajtókat. Több is felnyílt. Emberek szálltak le, zubbonyos parasztok, majorosok kosarakkal, puhakalapos kispolgárok. Végre meglátta Rosalie-t, karján valamilyen fehér vászoncsomag.
Elébe akart menni, de attól félt, elesik, mert úgy elgyengült a lába. Amikor szolgálója megpillantotta őt, szokott nyugalmával hozzálépett, s ezt mondta:
- Jó napot, asszonyom!... Hát itt vagyok... Nem volt könnyű dolog...
Jeanne csak dadogott:
- Mi van?
Rosalie így felelt:
- Hát... meghalt az éjjel. Megesküdtek, itt a kicsike!
És odanyújtotta a gyereket, aki ki sem látszott a pólyából.
Jeanne gépiesen átvette, elhagyták az állomást, majd felszálltak a kocsira.
Rosalie újra megszólalt:
- Paul úr most eltemeti, s utána jön hozzánk! Azt hiszem, holnap ilyenkor itt lesz...
- Paul... - suttogta Jeanne.
Semmi mást nem mondott.
A nap már a látóhatár szélére bukott, fénnyel árasztotta el a zöldellő síkot, melyen itt-ott a virágzó repce arany pettyei és vérpiros pipacsfejek tarkállottak. Végtelen csend lebegett a nyugodt föld, az érlelődő élet felett. A kis kocsi gyorsan futott, nyelvcsettintésekkel nógatta lovát a majoros.

És Jeanne mereven a levegőbe nézett, fel az égre, melybe fecskék hasítottak bele, mint felszökő rakéták. Egyszerre édes langyosság, élő melegség sütött át ruháján, a combjához ért, átjárta testét; annak a kis lénynek melege volt, aki a térdén aludt.

Végtelen megindultság szorította össze. Hirtelen kitakarta a gyerek arcát - eddig még nem is látta: fiának lányát. A törékeny lény, amint ráesett a fény, felnyitotta kék szemét, ajka megmozdult - Jeanne szenvedélyesen megölelte, a magasba emelte, csókolta, egyre csókolta.

De Rosalie elégedetten és zsémbesen rászólt:

- Nono, asszonyom! Hagyja már abba!... Rögtön bőgni fog!

Majd még ezt mondta, bizonyára saját gondolataira felelve:

- Látja... az élet nem olyan jó... De nem is olyan rossz, amilyennek hisszük.

Guy de Maupassant: Egy asszony élete - részlet

"kétféle színü a két karéj"

Babits Mihály: Tremolo

Nyugtalan érzékenységeim, kései gyermekfélelmeim remegései, ne szégyeljétek magatokat!
Halljátok a talpra riasztó, élni biztatgató, vigasztaló példázatokat.

Remeg a vonat alattad, addig remeg, míg szalad, azért remeg, mert nem áll.
Ülj csak remegő párnádon: koporsód párnája majd nem fog remegni már.

Mennél jobban reszket, annál jobban csillog, sűrűbb ezüsttel a nyárfalevél.
Remeg a csillag mig ég, a gép mig dolgozik, a szív amig él.

Remegsz, ne bánd, remegj csak! remeg a párna alattad, a nyárfasor elrohan
Gyerekségem, idegességem, remegj csak, a remegésben a remény is benne van.

Remeg a táj is kétfelül, s nézd, jobbra-balra milyen más, kétféle színü a két
karéj amire minden vonat mindig szétvágja az ég kerekét.

Mert az egyik mindig szürkés vagy barnás, s felhőtelen is komorabb;
s a másikán még a köd is fehér, mert rangrejtve mögötte jár a nap.

Remeg alattad a párna, s tűnik a táj, szalad a nyárfa! Erdő és hegy elmarad.
De megy veled estig, s kései gyermekfélelmeid remegései közt veled remeg a nap.

"torkuk mélyén csönddé-fagyott szeretet várja a virradatot"

Porajmos

Porrajmos - Galamus cikk



Sírok apám, sírok

Bari Károly: Éjszaka

Álmok porfelhőiben jajgatnak az

emberek; rettenetes suhogással szállnak
a mezők fölé, élesre-töltött kapájuk
megcsikordul a földben: csontok,
felébrednek,
valahol elsüllyedt a hold egy felhő-ingoványban,
holnapra úgyis előkaparja magának az éjszaka,
fehérre meszelt házak csordája legel az útszélen,
ablak-fogaikkal csillagot harapnak,
torkuk mélyén csönddé-fagyott szeretet várja
a virradatot.

Bari Károly: Cigányok sírjánál 

Keserves gönceik rákövültek az időre,
farkas-szilaj szemükben elparázslott a tűz,
szívük kamráiban gyökerek dörömbölnek,
arcukon ezüst-fátyol fénylik: csiganyál,
virág-agancsos fű-sátor gomolyog
fölöttük, fejüktől tűzve bodza-feszület,
senki sem vette észre, hogy
vad cigány-sorsuk ága megroppant,
észrevétlen mentek el a világból,
görcsös fák nőttek izmos karjaikból,
száraz lábuk csillagot lépett
a zuhogó felhő-mezőkre.

Kovács József Hontalan: A cet háta

mint akit szívlövés ért
s leteríti a fájdalom súlya
madárszárny fárad így el
a jeges óceánba bukva

s amíg a roppant víz
felé zuhan imbolyogva
elhiszi hogy most már
minden pusztuláson túl van

s mikorra halálos örvénybe
csapódna összetörve végleg
kiemelkedik a létezés mélyéből
egy bálnahát mint a jelenések

a végtelent őrzi így az Isten
amíg a madár a cet hátán reszket
az ember szabadon élheti sorsát
ameddig ilyen hajókon megpihenhet