2012. július 10., kedd

"De mihez kezdjek e vigasszal én, a hitetlen?"


Petri György: „Eszmék és tánclemezek”

És Vas Istvánból mi maradt?
Már úgy értem, hogy a művein kívül,
de most éppen nem a műveiről
szólnék. Hová és mivé lett az az emberi alak?
Amit szerettünk, a szellem égésterméke, a testi salak?
Mértéktartó, mondhatni szabatos
vigasszal szolgált Isten szolgája, a pap.

De mihez kezdjek e vigasszal én, a hitetlen?
akinek csak egy élete van, ez az egyetlen, egyenetlen,
ez a köves, sáros, süppedékes, göröngyös út,
aminek a végén az ember egy gödörbe jut,
illetőleg az „embert” előbb avatott kezek bedeszkázzák,
elkészítik neki az ő végső házát,
rang és vagyon szerint, kinek milyen adódik,
kaphat egyszerű fenyőt
vagy bronzot vagy ébent vagy éppen mahagónit.

És így abban sem hihetek, hogy „odafenn
találkozunk”; énnekem mínusz 273°C a menny.
A , az persze fennmarad, no igen.
De Vele, aki vörösbort ivott, szivarozott,
a „büdös életben” soha, s a még büdösebb halálban sem találkozok,
pedig, jaj, hány ostobán elmaradt
találkozásunk fantom-fájdalma sajog,
ahogyan fájni tudnak a régen amputált végtagok!

De mindegy. Meg kell szokni, egyre több
lesz csak a Nélküled, a Nélkülük,
eltemettük hiszen Pilinszkyt, Kálnokyt,
néhányan még élősködünk álnokul itt

– mert a túl- avagy továbbélés számomra jó ideje
a vastagbőrű pofátlanság egy neme
(a fenti szójáték – könnyen lehet – Neked nem tetszene)
– de hát ez az egész vers fals, disszonáns gyászzene:
hangok igyekeznek hangzani – nem Neked.
Te nem vagy már. Csak úgy, magamnak, akárkinek.
Forognak egy őrült hangraforgón, forognak
kopott eszmék, barázdahibás tánclemezek.

2012. július 1., vasárnap

"a hova lett nem azt mondja, hogy nincs!"

Szabó Lőrinc: Soha

S megint a gyepszegélyes homokút,
aztán a tág kép, föl, a réten át,
aztán, mint húsz évig, a sok virág,
aztán a remény, hogy tán, éppen úgy,
mint egykor, elém szalad: újra búg
a gerle, szív suttog és minden ág:
őt jelzi az édesedő világ
(bár, mint a tavasz, az is szomorúbb:
tudja, hogy játszik)... Aztán domb, kövek,
aztán a végső hajlat, sietek,
aztán a jázminsor a rács megett,
aztán háza teteje, ablaka,
aztán egy kis kéz, aztán ő maga:
aztán a Nem, a Most Sem, a Soha.

 Marcela Duran & Carlos Gavito
Szabó Lőrinc: Örök változás

Ne szégyelld! Nap kél, nap száll. Arcodat
építi-bontja perc és gondolat,
ég felhőit a szél. A tavalyi
hóra gondolsz? Eltünt? Az igazi
bökkenő itt is más: a hova lett
nem azt mondja, hogy nincs! Dísztelenebb
a beszéded, de csupa mozdulat,
mint a Kezdeté: főnév-ragokat
rügyez s jelzőbe borúl az ige:
isten van a nyelvtanban: amibe
kapcsolni tudsz, amire van szavad,
mindaz lehetsz, mindaz vagy! Mialatt
csodáltál, csoda lettél. Te, vagy én?
Megközelíthetetlen, mint a fény,
ama Vaké, a titok: rostjaink
szétszárnyalnak, lazuló rácsain
szökik a lélek, nem is egy, de száz.
Mi vagy? Ne szégyelld: örök változás!