2012. november 20., kedd

"enyém minden miértem"

Birtalan Ferenc: Foglalkoztat 

ez a „Fanni-szerű” helyzet
talán megért ki eljut ehhez a vershez
terhével valaha-volt szerelemnek
nem akart végzet-asszony lenni
ahogy R. M. sem Abdára menni
a költőnek is simogatást-vágyó az álma
az utókor csak magyarázza

bevésetve egy szerelembe
Annákat Lédákat Júliákat
senki ne irigyelje
ne szidja Flórát
benne se volt
csak boldogság-kereső vágy

ez éget napok óta
Tengerszínszeműm egy múzsa volna
a kérdés úgy hülye ahogy van
nincs ki helyettem megválaszolja
nem azért hogy képzeleghess
versbe záródva bennem él
sok valahai kedves

kit öleltem
engem ki miért nem
enyém a fájdalom
enyém minden miértem
hívhattak Bogárnak Fanninak
ahogy szeretve voltál
ma annyi vagy

2012. november 3., szombat

"s szeliden felkelted a kemény kérge alá elbujt, megdermedt álmokat"

 Beethoven Moonlight Sonata
Kosztolányi Dezső: Holdfény

Az utakon s a nagy kettősfödelü házakon a sápadt holdfény andalog. Kitekintek az éjszakába s az én lelkem is megtelik hideg, kékes holdfénynyel. Ó holdfény!...

Belopódzol a lelkem mélyébe s szeliden felkelted a kemény kérge alá elbujt, megdermedt álmokat, te felfedező, te ujra keltő. Oly ártatlannak látszol s mégis oly kitanult és ravasz vagy, ó holdfény!...

Költőknek ablakába nézel s ők felébrednek és könynyel telik meg a szemök; szerelmesek szemén villansz meg, kik a nyári lombok alatt egy sötét padon csókolódznak s közelebb bujnak egymáshoz, mert a te fényednél semmit se veszünk észre, te szerelmesek tolvajlámpása!

Bevilágitasz fáradt szüzek szobájába és bőkezü pazarsággal ontod ezüst sugaraidat az ő párnáikra és elveszed tőlük nyugodt leányálmukat, te keritő!...

Benézel a szobákba, a zene-termekbe, rásütsz a fekete födelü zongorákra és azok borzongani, zengeni, zsongani kezdenek, mint a napsugár érintésére a Memnonszobor. Ottan andalogsz a csillogó érc-hurokon, melyek a harmóniák harmóniájára süvöltöznek, mert ütemesen verik a bőrrel bevont és különös fakalapácsok. Most csak simogatják, az egész mindenség halkan sir, zokog, egyszerre azonban a játékpörölyök belemarkolnak a menydörgő acélhálózatba és tépik, szaggatják háborogva, zokogva. És mindezt te teszed, te zene-keltő, te költő!

A fáradt tudósokat elhivod a munkától. A tanuló leányok incselkedésedre lassan lecsavarják forró lámpáikat és fájó fejjel, vágyó sóhajjal kitekintenek az éjszakába és reád néznek, te szerelmes, te csábitó!...

A kék, párázatos nádbozótokon, az őserdőkön te andalogsz s a szerelmes rókáknak és farkasoknak te világitasz, te rémes!...

Az alvajárók krétafehér arccal, nyomott kebellel erőlködve te feléd küzdenek és te háztetőkre, iszonyu örvények háborgásába viszed őket, te szörnyü!...

Te keltettél fel ma engemet is nyugalmas álmomból s most beléd merülök és imádom halvány arcodat, mint magyar, pogány ősöm a kelő nap vörös-tüzes korongját. Ó mint szeretlek téged, te halovány csodálatos napom, te lehelletszerü ezüstvirág, te gyöngyház-hajó, te a levegő kék hullámain csendesen vitorlázó naszád, te sziget, hol a boldogok laknak, te költő-hivó, te hivő-keltő, te hü, te hütelen, te rémes, te édes!

Kosztolányi Dezső - a kosztolányioldal.hu-n