"ne eldalolt dalokban"

Arszenyij Tarkovszkij: Fák I.

Ha véred forró lüktetése
Már csillapul, s kihûlt a vágy,
Lassan kijózanulsz, megértve
A csöndes férfikor szavát.
Ha elsirattad ifjuságod,
Fû és lomb tejtestvére vagy,
Mint egy tükörben, újra látod
A természetben arcodat.
S kortársként szólítván a roppant,
Félszázados fatörzseket,
Magad ne eldalolt dalokban,
Makacs növésükben keresd!
Önnön súlyától majd leroskad
A sok fa, mégis egyre nõ,
Kérgükre újabb réteget rak
Új s új tavasszal az idõ.
S erejüket megsokszorozva
Nyúlnak ki törzsükbõl a zöld
Ágak, közös terhük megosztva,
Mit ád az áldott anyaföld.
Mért búsulsz májusban, csodálva
Gigászi fák sudár, merész
Lombját, virágait, belátva:
Szíved gazdája már az ész?
Talán azért, mert énekedben
A véred megkötött, akár
Termõ türelmû rengetegben
Hûs csermely, égõ napsugár?