"Bármilyen barna is az a kenyér. Itthon sokkal jobb ízü énnekem"

Kodály Zoltán: Ének Szent István királyhoz


Petőfi Sándor: Fekete kenyér

Miért aggódol, lelkem jó anyám,
Hogy kenyeretek barna, e miatt?
Hisz meglehet: ha nincs idehaza,
Tán fehérebb kenyérrel él fiad.
De semmi az! csak add elém, anyám,
Bármilyen barna is az a kenyér.
Itthon sokkal jobb ízü énnekem
A fekete, mint máshol a fehér.


Kányádi Sándor: Nagyanyó-kenyér

Búzát vittem a malomba,
hej, de régen volt,
amikor még a Küküllőn
malom duruzsolt.

Megőröltem a búzámat,
lisztje, mint a hó,
Örült neki a ház népe,
kivált nagyanyó.

Sütött is az új búzából
olyan kenyeret,
illatára odagyűltek
mind a gyerekek.

Azóta is azt kívánom:
legyen a világ
olyan, mint a búza közt
a kék búzavirág.

Mindenkinek jusson bőven
illatos-fehér,
ropogósra sütött, foszlós
nagyanyó-kenyér!


Kuczka Péter: Messze volt a föld

Nem volt soha egy talpalatnyi földem,
egy szem gabonám nem termett soha.
Nem féltem, hogy a vetéseket zölden
szétveri a jég szöges ostora.

Nem szántottam és soha sem vetettem,
városban éltem. Messze volt a föld.
Áru voltam s áru volt a kenyér is,
amely az ételem mellé került.

De három éve, napi munkám mellett,
mint a gazdák figyeltem az időt,
mert bekúsztak a városba a földek,
bekúsztak a gyárakba a mezők.

Mint gazda figyeltem a vetésekre,
figyeltem kalászba hogyan szökik.
Van-e a szomszédnak szántani ökre
és hogy a szőlőt mikor kötözik.

Gondommá vált, hogy jó-e a vetőmag,
aratni kell, éles-e a kasza.
Gondommá vált, mit termelnek a gyárak.
Gondunkká így vált az egész haza.

Ma új kenyér került az asztalomra.
Most szegtük meg. Még párolog. Meleg.
Barna a héja s úgy fogom marokra,
mint megszorítok egy parasztkezet.


Szabó Lőrinc: Kenyér

Beléd haraptam, áldott kenyér,
és elborzadtam – Habfehér
tested kisértete oszlani
kezdett, zöldülni s foszlani,

s köröttem az eltünt szobák
falain, az utcán, a városon át
őt láttam mindenütt, csak őt,
a milliárdlelkű mezőt,

ahogy szétcsapott, ringva, – már
tenger volt, végtelen határ,
zöld végtelen, aztán rőt-arany.
Hány kalász élt ott, boldogan,

hány külön-külön kis akarat,
s minden kalászban mennyi mag,
és minden magban mennyi mult
s mennyi jövendő párosult!

– Aztán egyszerre magamat
láttam, e roppant áradat
gyilkosát, isten gyilkosát,
aki kaszával belevág

az örök csodába, töri, üti
a szent anyagot, megsüti
s eszi istent, aki test, aki vér –
S letettelek, darab kenyér,

s fölvettelek, elnéztelek,
magamban éreztem az életedet, –
aztán lassan úgy ettelek tovább,
mint a hivő az úrvacsorát.