"A nyomok tűnnek"

 .
CSIL ÉNEKE

(Ezt a dalt Csil akkor vijjogta, amikor a keselyűk sorra lecsaptak a tetemekkel telt folyómederbe a nagy harc után. Csil mindenkinek jó barátja, de szíve rideg: hiszen tudja, hogy a Dzsungel csaknem minden lakója előbb-utóbb az ő csőrére jut.)

Elmentek a társak az éj sűrűjén.
(Csil! Ints nékünk, Csil!)
Már szűnik a harc dühe: jelt adok én.
(Csil! Vezérünk, Csil!)
Engem hívtak, ha préda jutott,
őket hívtam, ha zerge futott.
A nyomok tűnnek: mind béna, halott.

Merész vezetők, sebesen követők,
(Csil! Ints nékünk, Csil!)
szarvast terelők és leteperők,
(Csil! Vezérünk, Csil!)
a vérszag után ólálkodók,
az óvatosak s a dulakodók:
mind nyomtalan, örökös éjbe bukók.

Jó társak voltak. Halni de kár!
(Csil! Ints nékünk, Csil!)
Nyugosztalom őket én, a madár:
(Csil! Vezérünk, Csil!)
Dermedt szem, alvadt vér a fogon,
feküsznek, holtak a holtakon,
s az én rajaim falnak szilajon.

Rudyard Kipling: A DzsungelL könyve (részlet)
Fordította: Benedek Marcell
.