"szeretni, ami emberi"

Szabó Lőrinc: Semmiért Egészen / vö. Brúnó 

Szabó Lőrinc: Mint ti

„Önzésed fáj, a hiuságod!”
– mondtátok s korbácsoltatok;
aztán az én kezem fogott
ostort magamra, s visszavágott

rátok is, mert a tisztaság
gyermekhitében így akartam
büntetni bennetek s magamban
az ember nevű bestiát.

Hol vagy már, égi akarat?
Nem bűn s nem bűnös semmi, senki.
Önzésem? Az is én vagyok!

Megkoronáztam magamat:
király vagyok! és kutya! mint ti,
akik most meghallgattatok.

Szabó Lőrinc: Kutyák

Rettenetesek azok a kutyák,
a kutyáitok odakint;
ugráltak, fújtak, vicsorogtak,
hogy a vendég itt van megint.
Majdnem lehúztak örömükben,
én meg gyáván s irtózva tűrtem,
hogy, míg átvergődöm a kerten,
kezemet nyalja a kicsi
s minduntalan nyakamba lépjen
a nagy, az a borjúnagy Heki.

Rettenetesek azok a kutyák,
barátságuk is undorít.
Ha tudnák, gondoltam, mit érzek,
bezzeg nem fogadnának így!
Féltem, hazudtam, – mit tehettem?
Nevüket mondtam, hízelegtem,
hidegrázósan veregettem
a hátukat, és szomorú,
szomorú volt látni, hogy a
szeretet mily vak és hiú.

Még most is, mint gonosz kalandtól,
hangosan dobog a szivem.
Mit akarnak tőlem! Miért kell
becsapnom őket becstelen!
Hogy tolakodtak, hogy örültek!
Nem tudják, hogy ami körülvett:
csak szégyenem és szégyenük lett
a meggyalázott szeretet,
a szeretet, amely nem tudta,
hogy kifelé mily szörnyeteg.

Szeretni is veszély, barátom.
Szánom, szégyellem magamat.
Rossz helyt mi is hányszor kináltuk
szivünket tíz-húsz év alatt!
Más félt tőlünk s mi tolakodtunk,
szeretett és mi iszonyodtunk,
csaló visszhangok közt ugattunk
egymásra, mi meg a világ,
mint odaki azok a szörnyetegek,
azok a derék, jó kutyák.

Szabó Lőrinc: Piszkosságok

Sokszor elszörnyedek magamtól,
hogy egy-egy rossz óra alatt
mi minden megfordul fejemben,
mennyi förtelmes gondolat;

s ha visszanézek tíz-húsz évre,
bűnökre – mennyi tévedés!
majdnem revolvert ad kezembe
a kései szégyenkezés.

És lassan mégis belenyugszom:
Ilyen voltam, hát mit tegyek?
Akárhogy bánom is ma ezt, azt,
megváltoztatni nem lehet.

És ez a megváltozhatatlan,
amit most már vállalni kell,
azzal vezekeltet a rosszért,
hogy sohase felejtem el;

de vigasztal is, jóra oktat:
szeretni, ami emberi –
piszkosságaimból tanultam
másoknak megbocsátani.
.