"Ő is értette a kisfiú kezét."

Göncz Árpád: Hazaérkezés

Zsuzsának

- Aztán ne ám, hogy bemenjen az első kocsmába, és leigya magát - mondta az őrmester, miközben a férfi az óráját csatolta föl, s ujjára húzta a karikagyűrűt. Hat év után először.

Nem felelt.

Odakint tombolt a nyár. A színek.

Kék volt az ég, zöldek a fák, sárgák a villamosok. A nők tarka díszmadarak.

Mindent és mindenkit megbámult: csoda, hogy föl nem pofozták.

Aki annak idején, ha látta, átment előle a túloldalra, most átjött a túloldalról, és hosszan rázogatta kezét:

- Öregem, hallom, volt egy kis kellemetlenséged... . hidd el, én is csak üggyel-bajjal...

Itt nem védte tőlük a börtön fekete-fehér egyértelműsége.

Felesége egy vasárnap elvitte kirándulni. Őt meg a kisfiút. Aki féléves volt annak idején, most meg már majdnem hét.

Az erdőben, az úton, a kisfiú mondta: - Apa, most vezess - és behunyta a szemét.

Értette a kezét: jó egy percig kerülgetett vakon követ, hullott ágat, kátyút, kerékvágást.

Aztán a kisfiú kinyitotta a szemét, és azt mondta: - Most te, Apa!

Engedelmesen behunyta a szemét, s ment is vagy tíz lépést, vakon.

Ő is értette a kisfiú kezét.

Aztán kinyitotta a szemét, s a szeme sarkából látta a felesége száján a majdnemmosolyt.

Az asszony látta, hogy ő látja.

Az ég kék volt, a lomb zöld, s a zöld lomb lékein vastag pászmákban csurgott az útra - kőre, hullott ágra, kátyúra - a napfény.