Weöres Sándor: TATAVANE KIRÁLYNŐ
Ó, ti szárnyas ősök!
Zöld ágat és száraz vesszőt adtatok nekem,
hogy palántázzak s verjek két birodalmat.
Kicsi vagyok mint a menyét, szűz, mint a hold keleten,
könnyübokájú mint a gazella, de nem futok el,
szivem néma sugalmatokra hallgat.
Az Elefántcsillag vitte tizenötödik évem,
a Sárkánycsillag hozta e tizenhatodikat.
Az ősök rendje szerint lehetne három férjem
és hét szeretőm a szentelt jázmin-lombok alatt.
Nem illanok magamfajta lányokkal a rétre,
kacagni, kecskét fejni, édes tejet inni,
inkább a ti fényetekben ülök a trónon évről évre,
ébenfa-bálványként a világ terhét fejemre venni.
Néger karavánok, arab hajók áruit adom-veszem,
jutalmazok, bár legtöbbjét majomnak s görénynek hiszem,
de az ég se tudja: zápora hova hull, belőle mi pezsdül.
Elitéltek mezítlen nyáján nézek keresztül,
mintha szülőjük volnék, valamennyit úgy szeretem,
vesszővel bűntetem, vagy pallossal, ha kell,
s ha szivem vérzik, szemem se rezdül.
Apáim, anyáim: keljetek! Ne zárjon a hamuval teli korsó,
a homályban segítsetek engem,
kérlel csöpp fekete lányotok, királynők közt utolsó,
várlak a füzéres cédrus-teremben.
Két kő-oroszlán közt ülök, mellettem üres a férfi-trón,
mint hajnali felhő tüzel rubin-pártás homlokom,
bíborral festett ujjaim, álmos mandulahéj-szemem
mint az isteneké, villanva sujt és emel;
ami nektek édes volt és keserű: most én ízlelem.
Vállamon narancs-szín lepel, sötét hajamon tűzvirág-koszorú,
felsír a síp, zümmögnek a heréltek, terítve az oltár.
Jer, Bulak-Amba ősapám, csillagos bika-homlokú!
Jer, Aure-Ange, tejet ontó szép istenasszony, ki ősanyám voltál!
Oltáron terítve mangó, aréka,
roskadásig az idei rizs, barna kókusz, fehér kopra,
körötte piros virágok halma,
illatos szantál-füst száll a magasba.
Nagy szellem-férfi, kinek neve nincsen: egyél!
Nagy szellem-asszony, kinek neve nincsen: egyél!
Hatalmas üresség a dobpergés-mögötti csendben: egyél!
Hívlak, habok feletti apám,
hajdani nemzőm, Batan-Kenam,
közelegsz négy-elefánt-vonta Nap-szekereden,
az öt mennyei vihar emeltfejű csörgőkígyói között,
korallfüzéres, örökifjú harcos,
kék ingbe öltözött,
égi cápacsont-lándzsás, teknősbéka-pajzsos,
öveden a hét táncosnő-csillag levágott fürtjei lobognak,
elefántjaid, tigris-hadat tiporva, súlyosan dobognak
és megpihensz könyökölve a világvégi zengő kék hegy hajlatán:
köszöntlek, ragyogó vendég, messzi apám!
Leplembe bujok, ki se látszom,
ijedt vendéglátó gazdasszony,
félig-bontott narancsot kinálok arany-tálon:
tőled fakadtam, nézz rám pillanatra,
hisz ruganyos vagyok és karmos, mint erdei macska,
megállsz, ha látod zöld szikráju sötét szemem,
fehér parázs fogsorom,
mögötte csontvázam, mint szitakötő, csipkés-finom:
lásd egynapos asszonyod! nem méltó egy mosolyodra?
Idézlek, Aruvatene, anyám!
Én hívlak, a te lányod! Szeretsz-e?
Kicsinyedet, öledbe vehetsz-e?
Nézd, Éjkirálynő, csöpp harmatod:
hogy csillog a bőre, duzzad a keble!
Te sürü-csillagú mennyei sudár pálma, táncolok neked,
fújjátok a sípot, dörgessétek a dobot,
táncom szele meglegyint, ha úgy akarod!
csattog ezüst boka-csörgőm, a tőled kapott!
repül narancs-szinü kendőm, a tőled hagyott!
De ha szép arcod pára-halovány:
régi kelyhedből véremmel itatlak,
fordíts hátat, nyugton hagylak,
némán egyél-igyál.
Jer te is, Andede, jó nagyanyó,
vén vagy, mint a szél,
a kemence-parázsban szuszogó.
Ílyen vén sose leszek én,
virágnyílásra elmuló.
Andede, jó nagyanyó,
ráncos vagy, mint a kő,
a hegyről leszakadó.
Ílyen ráncos sose leszek én,
forrás vagyok, sziklából fakadó.
Andede, jó nagyanyó,
mosolyogsz, mint a sárga sivatag,
a csontot őrlő, fogatlan homokzuhatag,
a menny széléig vonuló.
Így sose mosolygok én,
két birodalom úrnője vagyok,
ölemben kard és kenyér,
könnyem rájuk csurog.
Andede, jó nagyanyó,
csámcsogsz, mint a zöld sárkány,
a pusztaságot fölfaló.
De nem lakhatom jól sosem én,
két nép a kezemből enni kér
s mindig kardot kiván a kenyér.
Andede, jó nagyanyó,
apró vagy és erős, mint gyökér a földben,
folyton korhadó, sose pusztuló.
És mindenki anyja vagyok,
valamennyit ölbe venném,
valamennyit megetetném,
de mire kezem egyet mozdul, meghalok.
Nagy szellem-férfi, kinek neve nincsen: egyél!
Nagy szellem-asszony, kinek neve nincsen: egyél!
Hatalmas üresség a dobpergés-mögötti csendben: egyél!
Gyertek elő, nem-feledett, régi nagyok,
mennykupola-keblű királyasszonyok,
villámló, vitéz királyok!
Tudom, hogy a jó
mind tőletek való,
de ha baj kavarog,
oka, egyedül, itt vagyok:
én, árva árnyatok,
pálcátok alá borulok,
ne kíméljetek, suhogtassatok!
Segítsetek! Az égre!
Ó, én, szűz páva-jérce,
ki eleven tojások helyett
kapott teste alá izzó köveket,
mind féltve borítja szárnya,
kotolva kelti, hiába.
Két ország kínja tüzel alattam,
sosem kel ki a világ boldogsága.
1956
...............................................................
Weöres Sándor lap.hu
Weöres Sándor versek a Google Video-n
Ó, ti szárnyas ősök!
Zöld ágat és száraz vesszőt adtatok nekem,
hogy palántázzak s verjek két birodalmat.
Kicsi vagyok mint a menyét, szűz, mint a hold keleten,
könnyübokájú mint a gazella, de nem futok el,
szivem néma sugalmatokra hallgat.
Az Elefántcsillag vitte tizenötödik évem,
a Sárkánycsillag hozta e tizenhatodikat.
Az ősök rendje szerint lehetne három férjem
és hét szeretőm a szentelt jázmin-lombok alatt.
Nem illanok magamfajta lányokkal a rétre,
kacagni, kecskét fejni, édes tejet inni,
inkább a ti fényetekben ülök a trónon évről évre,
ébenfa-bálványként a világ terhét fejemre venni.
Néger karavánok, arab hajók áruit adom-veszem,
jutalmazok, bár legtöbbjét majomnak s görénynek hiszem,
de az ég se tudja: zápora hova hull, belőle mi pezsdül.
Elitéltek mezítlen nyáján nézek keresztül,
mintha szülőjük volnék, valamennyit úgy szeretem,
vesszővel bűntetem, vagy pallossal, ha kell,
s ha szivem vérzik, szemem se rezdül.
Apáim, anyáim: keljetek! Ne zárjon a hamuval teli korsó,
a homályban segítsetek engem,
kérlel csöpp fekete lányotok, királynők közt utolsó,
várlak a füzéres cédrus-teremben.
Két kő-oroszlán közt ülök, mellettem üres a férfi-trón,
mint hajnali felhő tüzel rubin-pártás homlokom,
bíborral festett ujjaim, álmos mandulahéj-szemem
mint az isteneké, villanva sujt és emel;
ami nektek édes volt és keserű: most én ízlelem.
Vállamon narancs-szín lepel, sötét hajamon tűzvirág-koszorú,
felsír a síp, zümmögnek a heréltek, terítve az oltár.
Jer, Bulak-Amba ősapám, csillagos bika-homlokú!
Jer, Aure-Ange, tejet ontó szép istenasszony, ki ősanyám voltál!
Oltáron terítve mangó, aréka,
roskadásig az idei rizs, barna kókusz, fehér kopra,
körötte piros virágok halma,
illatos szantál-füst száll a magasba.
Nagy szellem-férfi, kinek neve nincsen: egyél!
Nagy szellem-asszony, kinek neve nincsen: egyél!
Hatalmas üresség a dobpergés-mögötti csendben: egyél!
Hívlak, habok feletti apám,
hajdani nemzőm, Batan-Kenam,
közelegsz négy-elefánt-vonta Nap-szekereden,
az öt mennyei vihar emeltfejű csörgőkígyói között,
korallfüzéres, örökifjú harcos,
kék ingbe öltözött,
égi cápacsont-lándzsás, teknősbéka-pajzsos,
öveden a hét táncosnő-csillag levágott fürtjei lobognak,
elefántjaid, tigris-hadat tiporva, súlyosan dobognak
és megpihensz könyökölve a világvégi zengő kék hegy hajlatán:
köszöntlek, ragyogó vendég, messzi apám!
Leplembe bujok, ki se látszom,
ijedt vendéglátó gazdasszony,
félig-bontott narancsot kinálok arany-tálon:
tőled fakadtam, nézz rám pillanatra,
hisz ruganyos vagyok és karmos, mint erdei macska,
megállsz, ha látod zöld szikráju sötét szemem,
fehér parázs fogsorom,
mögötte csontvázam, mint szitakötő, csipkés-finom:
lásd egynapos asszonyod! nem méltó egy mosolyodra?
Idézlek, Aruvatene, anyám!
Én hívlak, a te lányod! Szeretsz-e?
Kicsinyedet, öledbe vehetsz-e?
Nézd, Éjkirálynő, csöpp harmatod:
hogy csillog a bőre, duzzad a keble!
Te sürü-csillagú mennyei sudár pálma, táncolok neked,
fújjátok a sípot, dörgessétek a dobot,
táncom szele meglegyint, ha úgy akarod!
csattog ezüst boka-csörgőm, a tőled kapott!
repül narancs-szinü kendőm, a tőled hagyott!
De ha szép arcod pára-halovány:
régi kelyhedből véremmel itatlak,
fordíts hátat, nyugton hagylak,
némán egyél-igyál.
Jer te is, Andede, jó nagyanyó,
vén vagy, mint a szél,
a kemence-parázsban szuszogó.
Ílyen vén sose leszek én,
virágnyílásra elmuló.
Andede, jó nagyanyó,
ráncos vagy, mint a kő,
a hegyről leszakadó.
Ílyen ráncos sose leszek én,
forrás vagyok, sziklából fakadó.
Andede, jó nagyanyó,
mosolyogsz, mint a sárga sivatag,
a csontot őrlő, fogatlan homokzuhatag,
a menny széléig vonuló.
Így sose mosolygok én,
két birodalom úrnője vagyok,
ölemben kard és kenyér,
könnyem rájuk csurog.
Andede, jó nagyanyó,
csámcsogsz, mint a zöld sárkány,
a pusztaságot fölfaló.
De nem lakhatom jól sosem én,
két nép a kezemből enni kér
s mindig kardot kiván a kenyér.
Andede, jó nagyanyó,
apró vagy és erős, mint gyökér a földben,
folyton korhadó, sose pusztuló.
És mindenki anyja vagyok,
valamennyit ölbe venném,
valamennyit megetetném,
de mire kezem egyet mozdul, meghalok.
Nagy szellem-férfi, kinek neve nincsen: egyél!
Nagy szellem-asszony, kinek neve nincsen: egyél!
Hatalmas üresség a dobpergés-mögötti csendben: egyél!
Gyertek elő, nem-feledett, régi nagyok,
mennykupola-keblű királyasszonyok,
villámló, vitéz királyok!
Tudom, hogy a jó
mind tőletek való,
de ha baj kavarog,
oka, egyedül, itt vagyok:
én, árva árnyatok,
pálcátok alá borulok,
ne kíméljetek, suhogtassatok!
Segítsetek! Az égre!
Ó, én, szűz páva-jérce,
ki eleven tojások helyett
kapott teste alá izzó köveket,
mind féltve borítja szárnya,
kotolva kelti, hiába.
Két ország kínja tüzel alattam,
sosem kel ki a világ boldogsága.
1956
...............................................................
Weöres Sándor lap.hu
Weöres Sándor versek a Google Video-n
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése