"Ő is értette a kisfiú kezét."

Göncz Árpád: Hazaérkezés

Zsuzsának

- Aztán ne ám, hogy bemenjen az első kocsmába, és leigya magát - mondta az őrmester, miközben a férfi az óráját csatolta föl, s ujjára húzta a karikagyűrűt. Hat év után először.

Nem felelt.

Odakint tombolt a nyár. A színek.

Kék volt az ég, zöldek a fák, sárgák a villamosok. A nők tarka díszmadarak.

Mindent és mindenkit megbámult: csoda, hogy föl nem pofozták.

Aki annak idején, ha látta, átment előle a túloldalra, most átjött a túloldalról, és hosszan rázogatta kezét:

- Öregem, hallom, volt egy kis kellemetlenséged... . hidd el, én is csak üggyel-bajjal...

Itt nem védte tőlük a börtön fekete-fehér egyértelműsége.

Felesége egy vasárnap elvitte kirándulni. Őt meg a kisfiút. Aki féléves volt annak idején, most meg már majdnem hét.

Az erdőben, az úton, a kisfiú mondta: - Apa, most vezess - és behunyta a szemét.

Értette a kezét: jó egy percig kerülgetett vakon követ, hullott ágat, kátyút, kerékvágást.

Aztán a kisfiú kinyitotta a szemét, és azt mondta: - Most te, Apa!

Engedelmesen behunyta a szemét, s ment is vagy tíz lépést, vakon.

Ő is értette a kisfiú kezét.

Aztán kinyitotta a szemét, s a szeme sarkából látta a felesége száján a majdnemmosolyt.

Az asszony látta, hogy ő látja.

Az ég kék volt, a lomb zöld, s a zöld lomb lékein vastag pászmákban csurgott az útra - kőre, hullott ágra, kátyúra - a napfény.

"s együtt vagyunk veled mindannyian, kinek emberhez méltó gondja van"

József Attila: Thomas Mann üdvözlése

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

1937. január eleje

"Határ-szélén botot vágok"

Karinthy Frigyes: Ki kérdezett?


Ady Endre: Sípja régi babonának

"ha nem is azért, azért is"

 Pat Metheny Group - 'To the End of the World'
Tandori Dezső: Gyagya rázatok Gy. számára

Itt vagy, mint ny a nyuszinak,

itt vagy, mint p a puszinak,

t a néma tutajinak,

iiii, ó, szakadt inak.

(J. A. parafrázis)

Ez a világ egy gyagya rázat, Gyuri,
már lehet mondani
ebben az esetben,
és a félreértések értetik
meg dolgait a lényegig,
hogy zavarosan, akkor is, ha oly-oly elesetten.

Settenkedik
                                ez a világ,
bár kémcsöveit az úgynevezett élet
csak az akármi zagyvalékká lett
párlatokból s mocskokból meregeti.

Gyagya rázat, ha felháborodunk,
az, ha otthagyjuk, lévén elég,
rugdossuk a csontot, ha velejét
– szerintünk – másik kutya ette ki.

Mit gerjesszünk? mit tegyünk?
Az emberen túltesznek kudarcai,
hitegetők és hitegetettek
voltunk, vagyunk. Mit ér,
ha pozitívan vagy negatívan begerjedünk?

Az ész vagy az indulat
akar valamit velünk?
hogy a fogalmak alatt
többnyire fordított fogalmakat érthetünk?

És kevesebbnyire? Mire
megyünk a kevesebbel?
És így tovább. Ne is menjünk tovább:
gyagya rázat, ha lázad
vagy ha kibékül az ember.

Emberi fajok és tutajok
sodródnak alá,
levágott végtagokból
a gyémántot-ért levegőt is kiszakítaná
valami.

Vadgazdaság. Orgazdaság.
Túszulejtés. Rabulejtés:
a logika tiszta építménye rabul ejt.
Vagy Joseph Beuys, ahogy versek értelmét
magyarázza egy halott mezei nyúlnak.

Puszi, nyuszi,
nincs több, rá lehetőség,
nincs. A tagolás
is fájdalomcsillapítóadagolás,
vagy – nem én tudom éppen.
De az úgynevezett élet
mégiscsak arra van, hogy majd megérjem.

Majd visszasírnám
megannyi mostani panaszomat,
amiket így nem is sorolok. Vissza-
szívja az ember, valamihez igazítja mégis
ha nem is azért, azért is.
Hogy a legolcsóbb megoldást válassza.

Különben mindenkivel össze-
csaphatna.
Ez is egy gyagya rázat lenne.

Fogja a holt nyulat Joseph Beuys,
kalapban magyaráz verseket neki.
Külön-külön egyikük sem értheti
a másikat. De valami, valami
azt mondja mégis: „Egy pillanat…
Pillanat…” S mintha öröklétek óta
pihennének közös pillák
– vagy a madarak esetében pislogóhártyák –
alatt. Van mégis, szinte soha, de van,
ilyen halálos tisztulat.

"Nem szabad félni!"

" - Maga azt hiszi, hogy ártatlan?"
   - Nem tudom."


"Belátom, nehéz függetleníteni magunkat az előitéletektől.
  Mindenféle előítélet csak bemocskolja az igazságot!"


" - Szerintem bűnös. Mit akarnak még?
   - Indokolja meg, hogy miért!
   - Legalább százszor elmondtam.
   - De nem győzött meg. Mondja el még egyszer!
     Szívesen rászánjuk az időt."

Tizenkét dühös ember



Valahol Európában - musical
Zene: Dés László, Szöveg: Nemes István
Kuksi dala - Nem szabad félni (Prológ)

Odakint most szörnyek járnak,
Apa mondta, bújjak el.
Az a baj, hogy nőnek az árnyak,
Feketén a falról néz a félelem,
Árnyék a félelem,
És elvinné ő az életem
Hát miért nincs senki most velem?
Csak lenne reggel már.

A maci végre alszik szépen,
Biztos jókat álmodik.
Anya én már nagy vagyok, érzem
Apa mondta várni kell,
de visszajön, azt mondta visszajön,
és akkor aztán majd lesz öröm
A szomszéd lány is visszajön,
Csak lenne reggel már.

Nem szabad félni!
Nem szabad félni!
Nem szabad félni!
Nem szabad félni!

Valahol Európában - Wikipedia
Valahol Európában - Zeneszöveg

Amiről eszembe jutott: 1, 2

Hirosima (japánul „広島市”; „Hirosima-si”)

"Lázadni, tiltakozni, protestálni, ellenére tenni… – csak az képes, aki becsülheti önmagát!"

... „Akkor viszont nem ismeri maga ezeknek az emberkéknek az életfilozófiáját. Tudja, hogy hogyan vélekednek és hogyan gondolkodnak ezek az életről, és önmaguk felől?

Fejét magasra emelte, szemét a mennyezetre függesztette, és mint valami memoritert, mondani kezdte:

– Mi kis semmik és senkik vagyunk! Semmi beleszólásunk a világ dolgaiba! Esetleg – mert nagyon kedvelik az ilyen fordulatot – kis légypiszkok vagyunk a világ asztalán! Egyetlen jogunk van: befogni a szánkat! Kuss! A nagyfejűek azt csinálnak velünk, amit akarnak. Ki vagyunk szolgáltatva nekik kényükre-kedvükre! Ha tehetünk valamit, az nem egyéb, mint behúzni a fejünket, hadd menjen el a fejünk fölött a történelem, s mi maradjunk észrevétlenek! És így tovább… és így tovább… Nos, hát akkor! Magának nem egyéb a dolga, mint bebizonyítani nekik, hogy ez valóban így van!

Eléje érkezve újra megállt a szőke előtt:

– Értjük egymást? Semmi egyebet nem tesz, mint statuálja: úgy van, ahogyan gondoltátok! Persze, erre aztán meglepődnek kissé, hogy ők nem egészen így gondolták! Dehogynem! – mondja maga. – Nagyon is jól gondoltátok, s hogy ne feledkezzetek meg róla, most összetöröm a heréteket, karotokat s a többi… És természetesen nem öli meg őket, hanem hazaengedi valamennyit, hadd hirdessék mind a négy égtáj felé, Angyalföldön és Kispesten, Pesten és Budán, hogy valóban úgy van, ahogyan azt gondolták, kis piszkok a világ asztalán és semmi több!”...

… „– Soha ne feledkezzen meg arról, hogy az emberek becsülni is képesek önmagukat, olyan mértékben, amilyen mértékben a felfogásuk szerinti tisztességhez hűek tudnak maradni. Nem hiszem, hogy tévednék, ha azt mondom, hogy ezek itt nem maradtak mentek az önbecsüléstől… Nem kértek bocsánatot, barátom! Maradt valami bennük az önérzetből… Tud ennél veszélyesebbet?”…

… „– Lázadni, tiltakozni, protestálni, ellenére tenni… – csak az képes, aki becsülheti önmagát! Úgy is mondhatnám: aki megbízhat önmagában! Még úgy is: aki tisztelheti önmagát! Mi következik ebből? Kiengedne innen embereket, akik gyűlölnek bennünket, félnek tőlünk – és becsülik önmagukat? Számíthatnak önmagukra, ha úgy tetszik? Elkövetne ilyen hibát? Amíg önérzetüknek valamelyes nyoma akad bennük, amíg az önbecsülésnek a szikrája él – addig kevés a rettegés, és kevés a félelem! Addig hiába veri a szívükbe, a lelkük közepébe, a csontjukba, a koponyáik tekervényeibe a félelmet!”…

… „– Meg kell utáltatni önmagukat önmaguk előtt! Amíg ezt nem tette meg, addig semmit sem végzett! Semmit az égvilágon! Utálniuk kell önmagukat és megvetni… Akkor kész a munka!”…

Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

A gondolatindító Galamus cikk
/nem a kisemberek megölése a cél, hanem inkább engedelmes alattvalóvá „nevelése”/

és  a teljes film

"Az ötödik pecsét" (1976) - Sánta Ferenc azonos című regénye alapján. 
Rendező: Fábri Zoltán. 
Színészek: Őze Lajos, Márkus László, Bencze Ferenc, Horváth Sándor, Latinovits Zoltán, Nagy Gábor, Cserhalmi György, Dégi István, Vándor József


és oroszul
Пятая печать (Фабри, 1976) 1/8, 2/8, 3/8, 4/8, 5/8, 6/8, 7/8, 8/8,

"És mikor felnyitotta az ötödik pecsétet, látám az oltár alatt azoknak lelkeit, a kik megölettek az Istennek beszédéért és a bizonyságtételért, a melyet kaptak."

Fábri Zoltán Az Ötödik Pecsétről

"Senki ne áldozza magát érted,..."

Földes László: A Bolondok Hajója

Lejárok a partra, egy bárba
Rossz név: Bolondok hajója,
Itt egy öreg fazon énekel
A bor is pocsék, akár a hely...
Itt bújnak a hatvanas évek,
Ezt hallja aki ide téved
Néha visszatérek, valami hív,
Ő meg iszik és szív amit szív...
La-la-la-la-la-la
La-la-la-la-la-la
Kilenc nézőnek hal meg este
Ég a szeme, szétszakad a teste...
Mikor meghívtam egy italra,
rám nézett
Köszönt és azt mondta, azt mondta:
Tra-la-la-la
A sikernek ára van, nem titka,
Bohócnak nem jár aranykalitka,
Ne szidd a sznobokat,
Hisz belőlük élsz,
Az írástudóktól meg jobb ha félsz...

Senki ne áldozza magát érted,
Ne lásd az Urat, jobb ha csak érzed,
Ne hagyd, hogy más élje az életedet,
Se szülőd, se testvéred, se szerelmesed

Bolondok hajója,
Lepukkadt bár,
Bolondok hajója,
Még nyitva áll,
Bolondok hajója,
Mindenkit vár,
Bolondok hajója,
Holnap bezár...

Jó, hogy erre senki sem ismer,
Ide nem jár sem Ördög, sem Isten,
Amit átélt arcán látszik,
Ha lehunyja szemét, úgy játszik...
Tudom mit hisz, mit érez,
Dörmög ha egy dallal végez...
Ülök ott hátul, hallgatom
És érzem...egyedül van nagyon...
La-la-la-la-la-la
La-la-la-la-la-la
Fáj nagyon...

Mindig csak játssz, sose dolgozz,
Ha boldog lehetsz, ne gondolkozz!
Sose várd meg azt,hogy megunjanak!
Magad írd mindig a dalaidat...

Vigyázz magadra is, ne csak másra,
Ha elmész haraggal, ne nézz hátra,
Vásár a világ minden kapható,
De van ami örök és nem eladó!

Bolondok hajója,
Lepukkadt bár,
Bolondok hajója,
Még nyitva áll,
Bolondok hajója,
Mindenkit vár,
Bolondok hajója,
Lepukkadt bár,
Bolondok hajója,
Még nyitva áll,
Bolondok hajója,
Mindenkit vár,
Bolondok hajója,
Holnap bezár,
Holnap bezár...
Bezár, bezár, bezár, bezár
Holnap bezár...
Holnap bezár...
Holnap bezár...

"Sok névtelentől épül a világ"

Chartres-i katedrális

 

+ a gondolatindító kép Tomitól               

 + katedrálisok és a gótika Rajztanár-tól  

Fodor József: Az építő éneke

A  Chartres-i katedrális egyik jámbor kőfaragó építője,
munka közben, mormolja magában

1

Ez az élet csak árny, s miben felednéd,
Az is, napunk előtt tovaenyész -
S olyat kívántam, ami több; mivel, mint
Fut az idő, egyre jobban megült
A voltukban nyugalmat nem adó
Dolgok szomorúsága. Hisz kínálva
Hoz itt a nap ezt, azt s amint kezed
Fogná: s a szomjban fúltig kóstolón
Míg forgatod, ínyedben fínoman
Érzed a földi árva és szegény
Dolgokban a fanyar-ízű halált.
Mindenben ez van, az únt, balga semmi,
S marad a végtelen vágy; űr, amit csak
Egy végtelen tudna betölteni;
S pótlás minden. Így, a tompíthatatlan
Élű kínnak tüzét törni, fogadtam
A művészet kegyét: mint, keresetlen,
Forrongó bensőmből szökkenve, formát
Nyert száz hang, kép, s hazárd játék-teremtés
Gyanánt rögzítettem az álmokat,
Sajgó örömben. Óh nagy-szomju lélek
Csöpp-balzsama! Gyarló, próbált menekvés!
Mikor szegény kísérletem a nem-várt
Hír röpke visszhangját zengette. Mert sok
A nem boldog és les magába-zártan,
S némán: szót, oldást. Óh bűvös művészet!
Szép, könnyülni-játék! Amit akartam,
Túlteli, sok volt a derék tömegnek
S engem nem könnyitett. Nincs így kiút, nincs!
Ha van sok is, kinek van, s ki nem is hord
Íly telhetetlen lázt, igényt; a köznap,
Kényszer, parancs, élés, rend, kötelesség
Útját járván; sőt kedves alkalom-szűlt
Helyzetbe - mint család, pálya s barátság -
Illeszkedvén, még boldog is, felejti,
Mint álmokat s ifjúkori szerelmet,
A lelkileg többet, mint ami itt kell,
A napi rendben. - Én kerestem ezt is.
Óhajtozó szívvel vesztem el - únt, bús,
Kalandor - női szem beláthatatlan
Lágy-távlatú s új s új gyürűkben egyre
Messzibb, rejtelmesebb, mély-bűvü fénnyel
Magát fátylazó, kifürkészhetetlen
Tengerében: Vak keresés te! Kába
Sugártól vont bolond tánca a látszat
Útvesztőin! S vágyak csalója: szépség!
A dolgok ős-mélyén - vagy valahol tán -
Élő valóként ottlevő, s a mindent
Rejtelmes lüktetéssel átható-
Vonzó Tökéletesség messzi Napként
Visszasugárzó képe-mása! Isten
Szemének pillantási-pontja! Vágyad
Mohón illetné, inná: s mit elérsz,
Tükrön fénycsillám, csalfa felület.
Hányszor gúny s fintor arra, mit belül hord,
A nőben a szép - óh lidérc üzői! -
És végtelen szomj dús csapdája csak.
Így csökkent - láttán nem képzelgve - lázam,
Itt hordván neme végtelen siralmát,
Pár-választási álcaként a Szép-pel;
Vagy fel sem mérhető kincseit annak
Áruként tárva, nem tudván, mi érték,
Mint gyémántot lelt vad, potomra dobva,
Hitvány üvegként. Vagy, mint nem egyenlőn,
Nagy-tétü játékban, egy odanyújtott
Gazdag lélek hittel teli, egész
Világát elfogadva: dús adóként
Élvezvén a Szép bűvölő hatalmát -
Az avval csillogó lárva-üresség -
Szívszaggató komédiája közt a
Nemek táncának. Mert egy elveszett
Mennynek (mesés volt-ős-egységnek) égve
Sajgó hiánya könnyültét az ember
A szerelemben keresi; a két
Véglet egységében: És míg a négy kar
Reszketve zárt kapcsaiból a dúrva
Halál ki nem tépi (óh földi, véges
Dolgok legszörnyűbbje, mindennek átkos
Gúny-semmisége!) - boldog is lehet
Nem egy, s az egymást-meglelés nem álom -
Ha nem e tündér-káprázat, a szépség
Futó-bolondjaképpen, de a lélek,
Emberség szép láncában vágyja azt
(Míg ál-szerelmek korcs, sivár üzelme
Tombol, nyüszít körűl): Ám bárhogy is van -
Kit minden-elmulón-túli igény visz,
Nem áll meg itt, az ideiglenesben,
S még méltó társ és külső nyugalom
Enyhén is csendben megszólal belűl
A végtelen-vágy; mert két-arcu lényünk
Egy teljét szomjaz: és mit itt a térben,
Létben, napban tehetsz, elvégzi kéz,
Erő, - de mit munkáljon az a részed,
Mely sokszor úgy szenved benn, mintha nem
Innen való volna, s valami rejtett
Különbre vágy? S ilyenkor, mint a semmit,
Hagynál már embert, s mindent, mit teszel,
Botot ragadva indulni, utatlan
Nagy úttalanokba. Mert hontalan
Az ember s mindenből kimenne - érzi sokszor -
Egy álmodott világ-vég semmi-szirtjén
Az elveszett hazát siratva, sajgó
Honvágyban. Gyenge perc! Oh bús, bolond,
Magát így elhagyó! Aki - mivelhogy
Kínlódva érzi, hogy több, mint amit
Magából az élet s a fínomabb
Szellem szép rendjén is kiteljesíthet,
S valami mást vár, s mert nem tudja, mit -
Ohajtoz egy köd-honba. Amikor
Így illan mind, mire támaszkodott
S mit üldöz vagy elért - eszmélne végre,
Hogy mi nyugvást jelent s méltón betölthet
Embert, ezer s ezer próbálkozáson
Is túl már: ha túlépít önmagán -
Emberfölöttit! - Én ezért, a nagy láz,
Elégtelenség, forró nyugtalanság,
Ingó és árnyszerű ezer kisértet
Megfoghatatlan és szorongató
E rém-világában oldást, nyugalmat
Lelni, - s únván, mi van s fogott - a végső
Dolgoknak szomját gyújtom csak magamban,
Nem meddő vágyban: az örökbe nézvén,
Teremtve, ami nincs. Eképpen eddig
Hiú dolgokra költ szerény tudásom
S eszközeim javával, itt, e - messzi
Időkben állni szánt s még sohasem volt
Csudáju - dóm nagy hívő áhitatban
Csupán a Műre (s jutalomra, hírre
Nem) néző jámbor épitőinek
Sorába álltam. Sok meddő, sivár vágy
Fordult s a tett fűtőjévé szökött;
Nem ingat száz szél egymást váltva már s lágy
Ön-elhagyás! Hit, állj hátam mögött.

2

Óh, röpke napnak törpe szenvedése,
Feloldva egy Nagyban! Óh percnyi gondok
Híg semmi-árnya, kurta örömök;
Vér-, szív- s ideg emésztő harca, kín közt
Tartott magunkért, száz leső veszéllyel -
Felejtve s eltemetve! Már egyébért
Vítt küzdelemben, mint e vak sanyargás,
Éh, szomj, sok külső kellék lomja közt,
Hogy meg ne haljunk. Vagy, e testi rongyok,
Szükség vagy szenvedély, ital, falás,
És fej fölött tető, s ágy nyomorult
Csontot pihentető parancsain túl -
A hír, rang, érdem, bámuló szemekben
Emelkedés, s úr-, s nő-kegy! Mint gyerek-
Játék, nagyos kislány s virgonc süvölvény
Sürgő buzgalma a bohó mutatvány
Arcot pirositó virtusa közt,
Felnőtt-szemet lesőn: Óh híg dicsőség!
Óh! bábjáték! Száz s száz bolondja: Messzi
Látvány ma mind csöndes, révült szememnek,
Már itt a tornyon! Oh zűrös, sivár tánc -
S bódultjai! Míg a magára ébredt,
Rút széthullás s a Vég veszélye közt
A csaló dolgokat felismerően,
Meg nem tanulja - mentésül s a Többért
Egy Roppant-ba építeni magát!
Boldog, ki így van! S nem könnyű menekvés
S lágy munka, nem! Kínnal vítt s végtelen
Száz úttalanjában (mint tengereknek
Hajósa, nem térképezett habon,
Szirtek, szörnyek közt, eddig ismeretlen
Távolokig) - ahogy, még soha nem volt
Pályán, a síma, sík habok helyett
Az ég meredekét mérő merész terv
Szerint, oromló, hallatlan gerincen
Bizarr csodákat csipkéz új művészet!
Képzelet száz kalandja, nyüzsgő, furcsa
Látomások - mint ott tolongnak a
Szorongó agyban s mind lebírhatatlan
Kénnyel küzdvén, hogy testet adj nekik,
Megfojtanak különben: Míg te fürge,
Fínom ujjakkal, gyúrva, vésve képzed,
Minden kis mozdulásban, könnyü-karcsú
És lehelő-élő-virág-meleg
S lágy női testek és fintori szörnyek
Cirmos s ördögképű hadát. Vagy Isten-
Megszállta szentekét, az égbe révedt
Hold-fenségű szem s lágy-körű fény-udvar
Tág gyönyörében; és tüzet lövellő
Vak-mélyü poklok föld-igázni indult
Orv, vakmerő hadát ugratni szánt
Kinyúlt, de nem csapó karddal. Azonban -
Mint testbe öltözött zene, avagy alakban
Megjelent szerelem - nézd ott, a boltív
Hajtása mélyén: mint égből kilebbent
Liliom-Mária! S - ha van a halk kéz
Hab-illetésénél simább puhájú
Szeretetnek hatalma - nézd a roggyant
Sátán-erőt, mint csínyen-ért kölyök-had,
Sunyítva, - és a roppant arcu szentek
Kő-, jég-szinén az elcsordult gyönyört
A Nap-mosolytól. Tiszta bűvölet!
Tűnt menny ígézete! csak (még közel
Ahhoz:) bimbó-gyerek - s hajnali harmat-
S pír-ülte női arcon íly töretlen
S még íly maga-tudatlan. Óh gyönyör-perc!
Óh kőbe írt boldogság! Szíved olvad
S a habszerű kőcsipkék szinte csengnek
Egy zengő mennytől. Dicső mű! Dicsérd,
Hisz nem magad kezén kelt; s azt hogy a
Porból eredt s csillám-éltű halandó
Márványban, kőben s a kényén sok arcot
Nyert anyagban istenként mint teremt
Elmúlhatatlant! (Óh nagy Ég, bocsáss meg
Vakmerő szómnak!) De Neki dicsőség -
Ki szél lehelletén is reszkető vagy
Aléló, bús hüvelyünkbe, kegyelme
Teljén, örök-önmagával beoltott
Magunkkal, rajtunk túl alkotni jegyzett.
Ezért a mély szomj hát, míg nem leled,
Mit céloz forró kényszere! S ezért
Zengje még a tagolt beszédre néma
Állat is Őt; s fogadja kegyesen
E lant-verő ökröt: dícséretére
Formálván itt, vidám, hű áhitatban,
Hogy minden lény hódolatát jelezné,
Szerény erőmmel. És nem ám a roppant
Nagy doktorok erőt és bölcseséget
S tudást példázó képeként - amint azt
Mutatná, szent szokásként, a kiválót
Ábrázó tisztelet! De itten álljon,
Magában, mint van, s nem tudósi jelként,
S célozza, hogy az állat is, szegényke,
Nyelv-béna szájjal áldja azt, hogy élhet,
Füvet, vizet és még a jármot is; mert
Jó itt, e büszke Rendben élni, tenni,
Ki-ki erő szerint legjobban. Állj hát
Itt, néma zengő: s tán hatóbb szavakkal,
Mint sok poéta, ki ékes beszéddel
Nem mond semmit. Zengj, lant-verő barom!
Jövők talánya, kik majdan, nem értve,
Kérdik talán, hogy jutsz ide, a szent
Glóriák s dalosok közé; s tán lesz, ki gúnyt vél
Benned: Ég látja jámbor lelkemet!
És most elég! Szűnj már öröm, dicsekvés,
A cél előtt, a munka közepén -
Erőnk szűk s iszonyú a feladat! -
E tornyon itt, a Műben és a sorban,
Hágó talpunkkal mind fennebb, magunk
Emelte új s új magason! A véső
Sziszeg s csattan a fürge kalapács, bong
A mély kő és dühödve visszamordul,
S tüzet fúj az építőre: míg az, vad
Homlokkal, szikrák villáma s a vert tömb
Porló fehér viharában, csak egyre
Tekint: mint vágni, vésni ki a márvány
Álom-görcsében alvó, beleképzelt
Alakot, eszmét. Óh víg küzdelem!
Jó szenvedés! E sajgó és mezítlen
S mindíg bizonytalan kis Én-t feloldva
A munka ritmusában! A merész s mind
Növőbb mű alkotóinak rendjében itt, -
Óh hív közösség! így együtt, a büszke
Boltívek hátán (több, mint bírhatók
Súlyát hordozni kárhozott Gigászok
Görnyedve, majd gyúlt-dühü gőggel égnek-
Hányt terheként) felugró nagy falak -
S kietlen és tátongó meredélyén
Bizarr csodák (hiszem, minden jövőt majd
Ígéző) épitői. Száz kar, egy cél!
Óh Szép! hajdan hitt - s még magányos - álma:
Csak közös kéz teremt méltón nagyot.
Itt - s mint e szél-magasban, megfeszült
Ínnal, marokkal - úgy a kiterült
Föld hátán, szerteszét! A városok,
Házak dús életű, s a forró ész, kéz
Százféle és csudás formákba öltött
Rendjében. Szép-ívű hidak, utak,
Dús lelemények, lét-hordók, -teremtők
(S hajh, rombolók is!); az anyag s a szellem
Egymásnak átadott dús örökében.
Térben s időben: Mint emitt, kezem
Nyomában, mit - száz névtelen előttem
Végzett, s művében és a szív szerény
Örömében jutalmát megtalált
Munkáját folytatván - továbbvivő
Utódjának itthagy a Névtelen.
Óh perc serénye, minden suta tettel
Tapsért szorongó! Hírt nem űz a nagyság,
Csak belső jót; s nagyot tehet az Egy bár:
Sok névtelentől épül a világ.
És mi a mű különben, bármi is,
Hatásban, útban, mint nagy ujj-gyakorlat
Ábrája, lomja itt, e lét-mühelyben -
A mind nagyobbért, - s a méltó siker: mint
Lesz mind több az ember s épül a lélek.
Ez minden. És ezen függ e világnak
Útja s dolga; s min nősz: a küzdelem,
Mint lábaink új fokról fokra hágnak,
Magunk rakta lépcsőn. Hit, légy velem.

3

A tornyok és a dolgok és a boldog
Dalát mondom! Titkok nyíltát s a békét
S megérkezést. Itt mormolom magamban,
A munka közt; szám mormog és kezem tesz,
Mintha a véső-vájó fürge ujjal
- Szavam kísérve, bíztatva - a buzgó
Lélek s test futna versenyt. Óh, mohó
Láz forrósága! Mind nagyobb ütem, vágy,
S elégedetlen szív! Óh, képzelet
Megvillantotta annyi lehetőség,
Ahhoz, mit tett kezed! Új, hihetetlen,
Fél-ébrenlét s szender mutatta, részeg
Fantáziák; ámultató szinek s csak
Álomban képzelhető csuda ábrák
S még nem volt szók; miket - mondod magadban -
Megrögzítsz majd: s köd lesz mind, mire ébredsz,
Mint más álmok; s marad a fájdalom csak.
A vakmerő s a rajtunk-tul-ba törtnek
Titkos sebe: ki földre hozni vágyott,
Halál kapuin innen még, olyant, mit
Csak ott találsz tán: és minek szerény
Árnya, mit alkotunk. Tökéletesség!
Nagy láz, magunkon túl tenni, tovább -
Kik, mégha az álmok elérhetetlen
Csudáit is felülmúlnánk, azon túl
Vágynánk még: mert a cél, miként a lélek
Szomja: a Végtelen. És annak is
Hány burka van talán: míg mindenen
Átjutsz az Ős-Egyig? Óh lázas álom!
Csúcsok szelétől felvert képzelet!
Mert magasan vagyok. Magasra hágtam,
Apák művén át ím, ez óriás
Katedrális Isten-ihlette, jámbor
(S így még kegyelme gyermekeinek
Merésével megáldott s lehetetlent
Nem értő s ismerő) alapvetői
Nyomában: Chartres-ban, itt, e kicsi dombon
Egy műre szánva már csak életem.
Egy műre: melyre - hogyha néha, talppal
A földön, szem-szükítve, mérve, mester
Módjára, nézek, nap, szél, ívek, ormok
S állványok szédültje, - hadd mondom el, hogy
Nagy, amit érzek! S hogy gaz és sivár
S bolond, vak őrületeivel is,
Míly nagy az ember! (óh, ha épitő, szent,
Jobbik lénye legyőzi majd magában
A rosszat egyszer): S hogy a nap s a dolgok
Nyomoru, szürke vesződségein túl
- Jó nyugtató ez, valld szív, s ha szerényen! -
Az Örökbe épültem. Itt a Mű,
Kezemnek is munkája: életem
Értelme. Büszke ház! Széles alapja
Nyugalmán terpedő, szirt-forma roppant
Hegynyi tömbjén karcsú, könnyen szökellő,
Szellős, büszke tornyai - odanézni
Is szédítő - ormainak hatalmas
Nyomatékával a földön! Az ember
Győző, szűk földi létén túl-törése
A halál házából! Felemelő!
Mert a nagynak látása is nagyot szül!
S ki nézi csak: megtudja, mire képes
Együtt az ember, bár kicsi magában -
S hogy ez van: tiszteletet ad s hitelt
Sors-vert fajunknak! - Mert küzd, szenved és
Meghal az ember: fut perceivel -
S ki alkot: él csak. Zengd, víg számvetés!

(Chartres, 1963 május - Budapest, 1964 február)

"Vagy láng csap az ódon, vad vármegyeházra"

 Költészet napja / József Attila születésnapja


Ady Endre: Fölszállott a páva

„Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására”.

Kényes, büszke pávák. Nap-szédítő tollak,
Hirrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.

Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre,
Új arcok, új szemek kacagnak az égre.

Új szelek nyögetik az ős magyar fákat,
Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.

Vagy bolondok vagyunk s elveszünk, egy szálig,
Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.

Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek,
Vagy vagytok vagy ismét semmi ködbe mentek.

Vagy láng csap az ódon, vad vármegyeházra,
Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.

Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek
Vagy marad régiben a bús, magyar élet.

„Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására”.

Betyárvilág - legendák és a valóság

"Nincs a magyarságnak ártalmasabb ellensége a "betyáros magyarságnál"- idézet Wesselényi Miklós: Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében című írásából, 1843-ból.

Betyár

Berzsenyi Dániel: A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul (1833)

Kodály Zoltán: Mátrai képek

A Vidrócki híres nyája

A Vidrócki híres nyája
Csörög-morog a Mátrába,
Csörög-morog a Mátrába,
Mert Vidróckit nem találja.

Megyen az nyáj, megyen az nyáj,
Környes-körül a gaz alján.
-Ugyan hol állok elejbe,
Kerek erdő közepébe?

Hozd ki, babám, szűröm, baltám,
Hadd menjek az nyájam után,
Mert levágják az kanomat,
Keselylábú ártányomat!

Esteledik már az idő,
Szállást kérnék, de nincs kitől,
Sűrű erdő a szállásom,
Csipkebokor a lakásom.

A Vidrócki sírhalmára
Gyöngy hull a koporsójára.
- Hej Vidrócki, most gyere ki,
Hat vármegye vár ideki!
-Mit ér nékem hat vármegye,
Tizenkettő jöjjön ide! 
Amiről eszembe jutott - egy Quimby dal  "feldolgozás"  - amitől rosszul vagyok!

Az abdérai nyavalya

"A történetírás tehát sok rajongót szerezhet magának, ha gyönyörködtet is; amíg azonban betölti egyetlen hivatását, tudniillik az igazság feltárását, a szépséggel nem sokat törődik. Érdemes még azt is megemlíteni, hogy a teljesen meseszerű elem nem gyönyörködtet a történelemben, és a túlzó magasztalások nem szórakoztatják az egész hallgatóságot, legfeljebb ha csak a söpredéket, a tömeget vesszük figyelembe, s nem azokat, akik kritikus szemmel olvasnak"
                                                              / Lukiánosz (120 - 180)

Lukianosz

Híres művében a Hogyan írjunk történelmet című szatírájában összefoglalja a történetírókkal szemben támasztott elvárásait, és egyben kigúnyolja a sok önjelölt történészt.

Lüszimakhosz uralkodásának idején járvány tört ki Abdérában, a lakosok tragédia-színésznek hitték magukat. Az abdérai nyavalya sok művelt főt megtámadott Lukianosz idején is: nem tragédiát szavalnak, hanem mindenki történetírónak csapott fel. Lukianosz emiatt két jó tanácsot fejt ki bővebben azok számára, akik nem akarnak úgy tűnni, hogy e kór hatására írják történelmi műveiket.

1. Mit ne tegyen a történetíró?

• A történetírásnak egyetlen feladata és célja a tanulság; ezt pedig csupán az igazság biztosítja. Persze annál jobb, ha a szórakoztatás is vele jár, de a szórakoztatás nem mehet a tanúság rovására. A történelmi mű nem bírja el még a véletlen tévedést sem, akármilyen kicsi is. Óriási hiba, ha a történetírást nem tudjuk megkülönböztetni a költészettől, s belevisszük amannak kellékeit: a kitalált mesét, a magasztalást és az ezzel járó túlzásokat.
• A történetíró a jövőre tekintsen. Akik napi érdekeiket, saját hasznukat és előnyüket hajhásszák, és a történetírás réven remélik elérni, azok megvetésre méltók: hiszen a kortársak szemében leplezetlen és ügyetlen talpnyalók; az utókor szemében pedig túlzásaikkal egész munkálkodásukat gyanússá teszik.
• Kerülje a híres és addigra etalonnak számító történetírók szolgai másolását, átvéve azok stílusfordulatait, erőltetve az attikai nyelvjárást. Kerülje a történet szempontjából lényegtelen epizódok öncélú leírását, a történeti mű aránytalanságait (hosszú bevezetés, sovány főszöveg).

2. Mit tegyen a történetíró?

• A jó történetírónak két fő képességre van eleve szüksége: politikai érzékre és erőteljes stílusra. Az első a természet ajándéka, ezt tanítani nem lehet; a másodikat sok gyakorlással, állandó fáradozással és a régi írók követésével kell megszerezni.
• Mindent úgy mondjon el, ahogyan megtörtént - szépítés nélkül, hiszen nem ő tehet az esetleges katasztrofális eseményekért. Így válhat hasznossá a történetírás: hasonló események bekövetkeztekor az utódok képesek lesznek, ha elolvassák a művet, megbirkózni a saját gondjaikkal.
• A történetíró gondolkodása legyen független és igazságos, stílusának feladata pedig, hogy világosan és szemléletesen adja elő az eseményeket.
• A tényeket szorgos aprómunkával kell összegyűjtenie és nem pedig kapkodva és vaktában. A megszerzett tényeket pedig arányosan csoportosítsa. Azokat a tényeket írja le, melyek az események megértése szempontjából fontosak, illetve melyek előre viszik a történetet.

Amiről eszembe jutott:
1. Találkozás - José Saramagoval - Brúno bejegyzése

2: Szabó Lőrinc: Két ezer évvel ezelőtt

3. Lévai Júlia: Hová lett Werbőczy a Szent Korona-tanból?!

"Csak a magam csodáját mondom"

Szabó Lőrinc: Temirkul Umetoli

Hol vagy, Temirkul Umetoli? Ki
küldött, kirgiz poéta? Amikor
– úgy hittük – legnagyobb volt a veszély
s köröttünk még a mennydörgő anyag
vívta csatáit, jöttél, idegen
egyenruhában, de nem idegen
szívvel, s először mondtad ki a szót,
a világosságét a pokoli
bunkerben: – Költő!… Turkesztán fia,
emelted a roskadozó magyart,
két más nyelven dadogó agy közé
szellemi apák nevét s álmodat
vetted tolmácsnak, megmentetted a
könyvtáram, a családom, életem
s többet is… tán mindent… – Hol vagy? Ki vagy?
Tudtad, mit tettél? – Nem. – Csak a magam
csodáját mondom, s úgy suttogom a
nevedet: Temirkul Umetoli!
                  *
1945 április 4. Magyarország felszabadításának napja

Budapest 1945-2008 forrás

"Ember a nevünk"

Ando Drom - Me te merav

Anima Sound System - Po Drom

Bognár Szilvia / Pálóczi Horváth Ádám: Féniksi készülő
+sat: Újra-éledés?

2011.március-április:
Gyöngyöspata, Hejőszalonta...
és szintén 2011.március-április:
Vádirat: katonai körültekintéssel tervezték meg az akciót  
Az embertelenség lépcsőfokai 

"A néző lelkét nem az teszi gazdaggá, amit lát, hanem az, amit gondol és érez arról, ami szemébe ötlik."

Eötvös Károly 

1842. március 11. – 1916. április 13.

Hejőszalonta

Sohase higgyetek a szemeteknek

Zorán - Sztevanovity Dusán - Presser

Sztevanovity Dusán: Sohase higgyetek a szemeteknek

Óh ne, óh ne, sohase higgyetek a szemeteknek

Hé, gyerekek, figyeljetek
Elmagyarázom a bűvészetet
A pódium áll, a rivalda kész
Zajlik az össznépi megtévesztés
Nézd, az ott a kincs
Csiribi-csiribá, s híre sincs
Az elme villog, dől a szöveg
S úgy, ahogy én is, jól megeszed

Óh ne, óh ne, sohase higgyetek a szemeteknek

Tapsra vár, ha becsapott már
S él belőled, mint a király
S minden csaláshoz van elég ész
És a bilincsből mindig kifér a kéz
Kérdezed, s félrevezet
S jól esik, hogy elhiheted
Egy széles mosoly, csak neked
S úgy, ahogy én is, jól megeszed

Óh ne, óh ne, sohase higgyetek a szemeteknek

Néhány földön jártam
Néhány cirkuszt láttam
De jegyet veszek, s ráfizetek
Megismétlik a trükkjeiket
Nézek, mintha látnék
S ő minden törvényt átlép
A szemembe küldi a fényt
Így lesz a fejben sötét

Óh ne, óh ne, sohase higgyetek a szemeteknek

Néhány földön jártam
Néhány cirkuszt láttam
Itt a piros, ott a piros
Itt úgysem lehetsz túl okos
Tudom, mindez játék
Szabályos, csak másképp
A szemembe küldi a fényt
Így lesz a fejben sötét

Óh ne, óh ne, sohase higgyetek a szemeteknek

Hé, gyerekek, figyeljetek
Elmagyarázom a bűvészetet
Ott lenn a tömegben, ott a helyed
Kiválaszt és beköti a szemed
Táncolj körbe, jó bohóc
Annyira jó, hogy meghatódsz
Hallod a tapsot, s nagyra nősz
Ez nagy mutatvány, s újra bedőlsz

Óh ne, óh ne, sohase higgyetek a szemeteknek

"Quippe ubi fas versum atque nefas: tot bella per orbem, tam multae scelerum facies"*

Radnóti Miklós: Első ecloga
                     Quippe ubi fas versum atque nefas: tot bella per orbem, tam multae scelerum facies; .../ Vergilius
PÁSZTOR
Régen láttalak erre, kicsalt a rigók szava végre?

KÖLTŐ
Hallgatom, úgy teli zajjal az erdő, itt a tavasz már!

PÁSZTOR
Nem tavasz ez még, játszik az ég, nézd csak meg a tócsát,
most lágyan mosolyog, de ha éjszaka fagy köti tükrét
rádvicsorít! mert április ez, sose higgy a bolondnak, -
már elfagytak egészen amott a kicsiny tulipánok.
Mért vagy olyan szomorú? nem akarsz ideülni a kőre?

KÖLTŐ
Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot
annyira, hogy már néha nem is fáj, - undorodom csak.

PÁSZTOR
Hallom, igaz, hogy a vad Pirenéusok ormain izzó
ágyucsövek feleselnek a vérbefagyott tetemek közt,
s medvék és katonák együtt menekülnek el onnan;
asszonyi had, gyerek és öreg összekötött batyuval fut
s földrehasal, ha fölötte keringeni kezd a halál és
annyi halott hever ott, hogy nincs aki eltakarítsa.
Azt hiszem ismerted Federícót, elmenekült, mondd?

KÖLTŐ
Nem menekült. Két éve megölték már Granadában.

PÁSZTOR
Garcia Lorca halott! hogy senki se mondta nekem még!
Háboruról oly gyorsan iramlik a hír, s aki költő
így tünik el! hát nem gyászolja meg őt Európa?

KÖLTŐ
Észre se vették. S jó, ha a szél a parázst kotorászva
tört sorokat lel a máglya helyén s megjegyzi magának.
Ennyi marad meg majd a kiváncsi utódnak a műből.

PÁSZTOR
Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő?
Nem menekült el a drága Atilla se, csak `nemet` intett
folyton e rendre, de mondd, ki siratja, hogy így belepusztult?
Hát te hogy élsz? visszhang jöhet-é szavaidra e korban?

KÖLTŐ
Ágyudörej közt? Üszkösödő romok, árva faluk közt?
Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint
ott az a tölgy él; tudja kivágják, s rajta fehérlik
bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap
már a favágó, - várja, de addig is új levelet hajt.
Jó neked, itt nyugalom van, ritka a farkas is erre,
s gyakran el is feleded, hogy a nyáj, amit őrzöl, a másé,
mert hisz a gazda se jött ide hónapok óta utánad.
Áldjon az ég, öreg este szakadt rám, míg hazaérek,
alkonyi lepke lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét.

1938

*"Quippe ubi fas versum atque nefas: tot bella per orbem, tam multae scelerum facies"
"Itt, hol a bűn az erény, harcok dúlják a világot / oly sok alakban lép fel a vétek…" - Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában

"Ne félj, kisfiam, minket nem bántanak, csak a cigányokat "

Gyöngyöspata - Egyszerűen gyalázatos!

"szívbe húzódott szavak"

József Attila: Március

A föld alól a gyors csirák
kidugják fejüket,
a fák, mint boltos áruját,
kirakják a rügyet,
kamaszok arcán pattanás,
férfiajkon a csók,
mind egy repeső kapkodás
a szoknyák lobogók,
s már itt és ott fölhangzanak,
elűzve kínt, fagyot,
a szívbe húzódott szavak,
eszmék és kardalok.

1935 vége

Juhász Gyula: 48 március 15.

Ó régi szép est... tündöklő siker,
Mikor jön egyszer hozzád fogható,
Dicsőséged az egekig ivel,
A deszkáidon tetté vált a szó.

Igen, az Ige testté lett, derék
És lelkes nézők tapsoltak neked,
Színházi est, melyen - ó büszkeség! -
A gondolatszabadság született.

Aktoraid: Petőfi, Jókai,
Vasvári, Táncsics és a korai
Tavaszi mámor sok nagy ifja még,
Színésznőd Laborfalvy Róza volt,

Ki Jókainak szívére hajolt...
Ó régi szép est: jössz-e vissza még?


Illyés Gyula: Két március

1
Hab a szájon, a rügy, a hús
forrja tajtékkal újra nedvét.
Fujja füttyöngve március
szoknya- és trónborító kedvét,
pisszeg – riadtan fordulok
hátra (ó, hátra, nem előre!),
míg az új s régi trónusok
hetykén feszülnek: mindörökre!

Ó, kamasz, csupa-reggel század,
a hegyeken át postakürttel
utazó eszmék, tervek, vágyak,
s ti naiv arcok, tele tűzzel,
jövőbe nézők lelkesen –:
be szégyenlem a rajongástok –
Szabadság, Harc, és Szerelem,
elmultak, mint a dilizsánszok.

Mint ósdi fiókok szagát,
mint sárgult imakönyvekét,
mint foszló menyasszony-ruhák
lázát elárvult nénikék:
úgy szimatolom, március,
úgy szívom újra lángja-dús
arccal szeledben azt a kort,
mikor lelkünk szűz ara volt!

Zúghat az ünnep; idebenn
így ünnepellek, hallgatag.
Nézek egy régi könyvet és
próbálgatom a szavakat.
Még kér a nép… – és fölmerül
egy arc: most adjatok!… vadul,
ajkát harapva néz körül
s egy ország helyett elpirul.

2
Vannak, akiket pártolt az idő.
A láthatárra zajjal feltörő,
a hadirendben érkező napok
hozzájuk álltak hirtelen
mint fölkelt csapatok;
kiknek az idő dolgozott,
várat vívott és toborzott vidáman,
gyúrta a lelkeket s a győzelem
eldőlt már ott, a portyázó csatákban.

Új március jő, új év – áradó
sereg napjával egy új áruló!
Ha vannak, kiknek diadalkapu,
füstölgő bástya minden pirkadás:
nekünk új háború,
hullt zászló, dúlt falu.
Az idő nekünk rontó hadak és
pestis, barátaim, tüz, áradás –
s hol a harang s a harangra a kéz?

Szikláról nézem kis népünk jövőjét.
Reménytelen vagyok – miért hazudnék?
Utolsó emelkedésünk az árban,
óh, március, csak azért tornyosulsz már,
hogy rólad még tisztábban
és még messzebbre lássam,
mi partjainkból az örvénybe szédült,
mit a vetésből visz már piszkosult ár
és vinni fog. Mert mi is csak beszélünk.

1848–49-es forradalom és szabadságharc  - wikipedia

Kokárda - wikipedia
Színek jelentése

egy mezőkövesdi szoboravatásra

"...imprinting. Ez egy angol szó, lenyomatot jelent. Mintha 1944 az idegrendszeremben kitörölhetetlen lenyomatot hagyott volna.
Én tökéletesen emlékszem azokra a napokra. Arcokra, eseményekre, napról napra.

Az 1980-as évek végén én egyike voltam azon keveseknek,akik a változásokat összefüggésbe hozták az antiszemitizmus életre beszélésével. Olyan emberekkel beszéltem erről, akik vallásukat tekintve nem voltak zsidók, csak abszolút tiszta fejű emberek. 1989-ben nekik mondtam, de mások is hallották, hogy itt most borzasztóan nagy baj van, mert életre fogják beszélni az antiszemitizmust. Harsányan kinevettek, és jóindulatúan paranoiával vádoltak meg, holott én pontosan tudtam, mi következik. Ezt nem lehet önmagát megvalósító jóslatnak nevezni, mert én semmit nem tettem azért, még álmomban sem, hogy az antiszemitizmus életre beszéledjék, de pontosan tudtam, hogy bekövetkezik.
Inkább másvalamin lepődtem meg, ami talán téged lep meg.
Kezdtem nagyon nagyra becsülni a magyar népet, mert úgy éreztem, hogy nehéz beadni neki. Én azt hittem, hogy könnyebb lesz.

1944-ben fölemelt karral vonultunk végig az utcákon, amikor a Szövetség utcából a nyilasok a téglagyárba vittek – ez volt az én harmadik nagy megmenekülésem. Ott vonultunk fölemelt karral, az anyukám, a nagynéném a két pici gyerekkel meg én. És az utcán, a járda szélén derék magyar állampolgárok álltak, és nézték, hogy vonulnak a zsidók. A téglagyárba hajtottak bennünket, hogy onnan
Auschwitzba vigyenek tovább. A lényeg az volt, hogy mentünk fölemelt karral, és láttam az embereket, akik vagy gúnyos megjegyzéseket tettek, vagy szomorúan néztek, és láttam az ablakokat, ahogy egymás után behúzódtak a fejek, és leereszkedtek
a redőnyök. Ez azóta is szimbolikus kép az életemben, „távozz tőlem, sátán, nekem ehhez semmi közöm”. Bámészkodás közben lemaradtam a sortól, és egy nálam hat-hét évvel idősebb kamasz lelépett a járdáról, és hátulról fenékbe rúgott. Nem talált el, nem fájt nagyon, de azóta is éget, azóta is rettenetesen fáj a helye. A téglagyárban töltöttük az éjszakát, és másnap vittek volna minket tovább Auschwitzba, de akkor megjelent két kakastollas csendőr, bementek a fabódéba, ahol a nyilasok voltak, és aztán kihirdették, hogy mindenki mehet haza. Horthyéktól jött az utasítás, hogy el kell engedni a zsidókat, mi meg ott álltunk anyámmal bevagonírozásra készen, szorongatta a kezem, és azt hajtogatta, hogy „ne engedjük, kisfiam, hogy elszakítsanak minket egymástól”, és reszkettünk, hogy mikor kerülünk sorra. Még ma is látom a két kakastollas csendőrt, és hallom azt a sárga karszalagos, munkaszolgálatos zsidó férfit, aki fölugrott egy padra, és hangosan üvöltötte: „Éljen Szálasi!”

Én tehát tudtam, mi következik.
Kezdődött a Csurka-dolgozattal, folytatódott Csoóri írásával. Csak azt nem gondoltam, hogy a magyar nép ilyen sokáig ellenáll a csábításnak. Ezt én nagyon nagyra értékeltem, és értékelem mindmáig, miközben az ellenállás egyre kisebb.
De legalább nem ment olyan gyorsan, mint 44-ben."
                                                                      /Ranschburg Jenő/ forrás
mezőkövesdi szoboravatás         *
1993. évi XLV. törvény