"Nézz rám,..."

Pethes Mária: A költészet evolúciója

Lelkem zárt rendszere fogalmakat desztillál,
hogy minden káros anyagtól mentesek legyenek.
Tornagyakorlatokat végeznek az ihletett percek.
Az érvényesség feszített medencéjében lubickol
az alkotás öröme. Az áhítat csírája sóhajt, s hosszan
visszhangzik a megvalósulás templomhajójában
a szavak burokrepedése. Leomlik, s újra felépül
bennem a félelem katedrálisa. Vajon sürgethetem
én a kegyelem beteljesülését? Elrongyolódott
idegszálaim között bolyonghat a megváltás,
ha csupán kitárom rejtett bűneim termeinek ajtaját
és hagyom, hogy a Szentlélek galambot röptessen
kezemre? Méltó vagyok, hogy euforikus médiuma
legyek Istennek és magamban hordozzam a mennyet,
ha mindennap vétkezem, miközben az öröklét
bódulatára vágyakozom? Nézz rám, Uram, ahogyan
itt vacogok ma hajnalban egy angyalod foga között.

amikor...

Pethes Mária: visszhang 


törvényesített nehézkedés horgonyoz
a földhöz. testemben emlékek-vágyak
pontos egyensúlya.

amikor szívemből végleg kikopsz
mint ruhából a rajzolt minta, jeleidet
többé nem fogja az idő radarja.

az ajtó enged a dörömbölő változásnak.
csillagképed nyelvtanát nem kutatja tovább
a fennmaradás, nem verődik vissza

az elmúlás felszínéről a hangod. csak
vessző leszel egy régi mondatban, ami
elválasztja egymástól az összetevőket.

"Oly édes amíg hiszem"

Pethes Mária: Amíg hiszem

Magamat
meglepett virággal
vonulok át a téren
mint egy dáma
Kacér pillantásokat vetek
a talpig díszben álló fákra
Oly édes
amíg hiszem
Kézen fog a Nagy Varázsló
És az utazás véget nem ér

"mint soha be nem hegedő seb"

324-es mozdony 

ilyen mozdony húzta az 

1284. számú gyorstehervonatot is

csikorgófű, csikorka, csikófű(?)

Szodalit kő

zárvány, kvarczárvány

************************************************

József Attila -  összes költeménye - a MEK-en

********************

"Ne légy szeles.

Bár a munkádon más keres -

dolgozni csak pontosan, szépen,

ahogy a csillag megy az égen,

ugy érdemes."
                                                /Ne légy szeles -1936/

"Még nem volt olyan disznó, ki elájult,
mikor meglátta a moslékos vályut." 

                                          /Töredékek -1930/

Tedd a kezed (1928)
Csak az olvassa (1937)
Isten (1925)
Hazám (1937)
Ember is, magyar is, magam is (1923)
Ars poetica (1937)
Tiszta szívvel (1925)

"Ahol a szabadság a rend, 
mindig érzem a végtelent." 

                                                    / Töredékek -1937 okt-nov./

*****************************

Pethes Mária: József Attila világseb

      Hallom
mostanában nem lehet
órát igazítani a vonatokhoz
Bezzeg az én időmben
a tizenkettőnyolcvannégyes
halál pontosan vontatta
megterhelt acélkerekeit
szalmaláng-létem fellobbanó ívfényébe
hogy még egyszer utoljára
belém vakuljon a világ

     Még láttam a szárszói hársfák
levele hátán végigfutott valamiféle
koituszos remegés és a sínek közé kerített
csikófüvek hangosan nyerítettek
amint elgörgő testem után
fektükből feltápászkodtak
Aztán sötétkék szodalitkővé vált az ég
és pillantásomat fekete-fehér
zárványba zárta

     Hallom
ötször temetettek
ide-oda hurcolásztatok
ha egyáltalán maradéktalanul összeszedtetek
Hagytatok volna ott
szerelem-villámcsapástól agyon ütötten
A fene sem akarta
hogy szánakozó újsághírben
legyen téma leszakadt jobb karom

     Nekrológok főszereplője sem akartam lenni
és nem aléltam el tanulmányaitoktól
amikben kedvetekre boncolgattatok
majd nevem zászlaja alatt
úgy vonultatok be az irodalomtörténetbe
hogy még csak nem is kapizsgáltátok
ki vagyok

Hallom volt idő
mikor a falon szépen szóló jelmondat lettem
pamparampam ahogy a csillag megy az égen
de lefelejtettétek töredékem másik sorát
pedig csupán azt kellett volna
kiplakátolnotok mert a ti disznóitok
sem ájulós típusok

     Aztán betiltottatok
és a rólam elnevezett utcák
tábláinak lecserélését javasolta
egyik választott honatyátok
Mindenfélének kikiáltottatok
pedig én nem akartam mást
mint hogy szeressetek
és megértsétek miről beszélek
Ezt továbbra is gyakoroljátok
Rajta induljatok
közelebb a könyvekhez
közelebb Istenhez
közelebb a Hazához
közelebb az Emberhez

    Én a Mindenséghez mértem magam
nektek elég lenne ha költőitek
szava lehetne mérték
Akkor ők is ehetnének
Ihatnának ölelhetnének
Aludhatnának és kevesebben terítenék
szívüket a folyton késlekedő vonatok elé
fénylő párhuzamosokra
amik – ha igaz –
a véges végtelenben találkoznak

********************************************

Szabó Lőrinc: Nem voltam én mindig ilyen

Nem voltam én mindig ilyen
szelíd és elgondolkozó;
aludtam, ettem, öltem, és
nem tudtam azt se, mi a szó.

Aludtam, ettem, öltem, és
a Gondolat nem üldözött;
állat voltam az állatok
s gyökér a gyökerek között.

Egy este aztán a Gonosz
hét sípot adott a kezembe;
belefújtam, – s remegni kezdett
lelkemben ég, föld, naplemente…

Azóta mellem úgy tüzel,
mint soha be nem hegedő seb,
s tudom: él bennem valami,
ami még nálam is erősebb.

"ma megszül engem a fény"

Pethes Mária: Laudáció

1

gyere, heveredj ide mellém, hátha
elalszunk megint, és álmunkban
újra beszélgetünk egymással,
mert a hallgatás, mint baljós kés.

még nem mondtuk el a valóság felét
sem kedves tárgyainknak, az álmainkat
körülálló halottainknak, hogy nincs baj,
csupán annyi történt, hogy felgyulladt
bennünk a fény, aztán kialudtuk
egymásból magunkat.

2

ünnep előtt tisztára súroltam lelkem
ablakát, most világosan látszik, ha benéz
rám az utca. ráleltem néhány
nyomorúságos pillanatunkra. tudtam,
bárhova rejtem, attól még ott lesznek.
gondoltam, elásom a kertben, de jaj,
kinőnek, vagy ha rájuk talál egy régész,
őt is boldogtalanná teszik. tétováztam,
majd egy hirtelen mozdulattal az ég felé
dobtam, vegye vissza az Isten. madarak
csaptak le rájuk, azt hitték, jó mag.
azóta nem énekelnek.

3

lelked sötétkamrájában többé ne hívj elő
rólam készült fényképeket. mindig olyan
elesettnek fotóztál, hogy magam is elhittem,
rajtad kívül nem kellek másnak. vágd ketté
az együtt lehúzott életet, neked is, nekem is
jut egy. többé ne bimbamozzon szívedben
szavam, csak múlt időben. hogy volt egyszer
egy.

4

látod, besötétedett benned, hiába daloltam,
nem találtál rám, ahogy leoltogattam utánad
az égve maradt emlékeket. későre jár benned
az ágy, amin egyformát álmodtunk, a papucs,
még el sem jártad, a fogas, rajta kalapod,
feketelyuk az évfordulók gyűrűjében.

leszedem az asztalt, lábai imára rogynak,
köszönik, hogy tarthatták az ígéretekkel
dús terítést.

angyalként röpdös az idő. itt vannak
halott anyáink. imádkozunk, hogy
földrengésverseiddel hallgattasd el
a gyűlölet bakancs csattogását.
együtt imádkozunk érted
az utolsó vacsorán.

5

ma megszül engem a fény, átöleli
a kertet, azt hiszi, itt a tavasz,
kihajtanak benne a százszorszépek.

ne fáradj már azzal Kedves, hogy
megszerettetsz önnön magammal.
én az életet éltető dalokban
mosakszom szappanhabos felhők
alatt, és a türelem kendőjével
szárítgatom arcom. a világ szabott
rendjét a szék karfáján hagyom,
fehér szalagokkal kötözöm be
a fák törzsén hasadt szíveket,
a szomorúságot szájon csókolom,
úgy küldöm el, hogy másnap
rám találhasson szívem templomi
csöndjében az Isten, miközben
ezt mondom:
köszönöm, Uram, hogy ma is
védelmedbe veszel bennünket.

"úgy haraptál a mellkasomban"

Péli Tamás: A dolgok vége

Bartok Béla: A kékszakállú herceg vára

Pethes Mária: Gyomornegyed

a nevetés kapocs volt
egészen addig
míg észrevettem
kivillanó méregfogad
aztán a védekezés lett
közös bennünk
te a fogad
én az életem féltettem
*
úgy őrizted tőlem magad
ahogy Kékszakállú az utolsó ajtó titkát
halálra szántan akartalak
felderíteni
és nem hittem
hogy komolyan gondolod kivégzésemet
azóta földrengés van a gyomromban
ha megszólal Judit áriája
*
átdöftem a köztünk lévő távolságot
egy vasútvonallal
azon ment a gyomornegyedbe
az étel és jött vissza hozzám a tányér
egy elnémult morzsával
reményem fecskéje ült a dróton
pedig tudta
egyedül nem hozza vissza a nyarat
te vérengző kandúr
lentről lested
az óvatlan pillanatot
mindig szeptember maradt
*
a köztünk lévő fal mellett
eltörpült a nagy kínai
azt hittem egyszer átkiáltasz
hogy halló
vagy valami
de kénytelen voltam
vacsora helyett a falat zabálni
hogy végre meglássalak
sajnos mögötte volt még egy
amit nem bírtam már gyomorral
azóta kőszagú a leheletem
*
elektromos angolna voltál
kipécéztél
pedig nem is mondtam
ajánlom magamat
de nem mérted fel
hogy túlságosan nagy falat
vagyok
te éhen
én sokáig szárnyalásra
képtelen repülőhal maradtam
*
a legtökéletesebben szemléltető
bemutatóban az életrõl
akkor részesültem
amikor a kezemben tartott késsel
átvágtam egy kimúlt hal gerincét
a makacs erő a pikkelyekre sápadt
és az élet utolsó rándulását
gyomromba közvetítette karom
nem voltam képes fehér húsából enni
csak irtózattal néztelek
épp olyan mohón zabáltad
ahogy engem is
*
a végén már
csak istent sajnáltam
hármunk között
ő volt a legmagányosabb
*
úgy haraptál a mellkasomban
ütemesen rángó mályvaszínû húsba
ahogy macskám egy énekesmadárba
őt leszidtam
kipeckelt szájából kimentettem áldozatát
téged elhagytalak
az orvosok szívem helyén
azon a tépett húscafaton
sokáig tanulmányozták
fogsorod patkó alakú nyomát

Pethes Mária: Magyarország formájú kő /2009/ - verseskötetből

"nem az egyedüllét jelenti a legnagyobb félelmet"

következésképpen

azért kell végigjátszani
a papás-mamás történeteket
mert törvényszerűen
eljön az idő
amikor nem az egyedüllét
jelenti a legnagyobb félelmet
hanem az
hogy szép perceinket
maradéktalanul elnyeli
a kiábrándultság dögkútja

de mi lesz a hajléktalanná vált álmokkal
bilincsbe veri és elvezeti a szigorú felejtés
mert nem láthatják a szerelmes turisták
hogy ez is egy boldogtalan ország
itt is beköpik a legyek
a félbeszakadt csókokat

/Pethes Mária/

Jutalmam, hogy tehetem

Pethes Mária: Jutalmam, hogy tehetem*

Úgy bocsátlak el, miképpen halász
tesz vissza kíméletes kezekkel
éltető vízbe növendékhalat. Menj
utadra! S ha közben Tieddé kell
legyen valami parányi dolog, csupán
azért történik, hogy átélhesd, mint
válik heggyé, mikor feláldozod.
Ne nyugtalankodj. Minden kétséget
kizáróan tudni fogod, mi a fontosabb:
számos vágynak megadni magad,
vagy egyetlenegyen úrrá lenni.
Most eressz el engem te is.
Ne akassz meg, mint viharvert gallyat
folyó sodrásában a kőszikla. Ne várjak
időtlen időkig egy kiterjedt áradásra,
mely kiszabadít, és elvisz az óceánba.

*Diakonissza mondás

An Ode of Tears

Eleni Karaindrou 
(Trojan Women) First Stasimon, An Ode of Tears 
Τ Ρ Ω Α Δ Ε Σ / ΠΡΩΤΟ ΣΤΑΣΙΜΟ: Ωδή των δακρύων

Τραγούδησε Μούσα
Τραγούδησε Μούσα καινούργιο τραγούδι,
ωδή μετρική, ωδή των δακρύων
στης Τροίας απάνω τον τάφο.
Για την Τροία τώρα θα ουρλιάξω τραγούδι θλιβερό...
Για την Τροία τώρα θα ουρλιάξω τραγούδι θλιβερό...
Θα πω πως χάθηκα
και πως δουλώθηκα η μαύρη
απ των Αργείων το τετράτροχον αμάξι.
Πώς άφησαν τον Ίππο
που χλιμιντρούσε μπρος στον ουρανό
με τα χρυσά του φάλαρα, στις πύλες μπρος οι Αχαιοί,
αρματωμένο;
Τραγούδησε Μούσα καινούργιο τραγούδι,
ωδή μετρική, ωδή των δακρύων
στης Τροίας απάνω τον τάφο.

Απόδοση: Κ. Χ. Μύρης
Μουσική: Ελένη Καραϊνδρου


Pethes Mária: Az Idő térképe


Csalódottan csücsörítenek a rózsák,
elfelejtettél elbúcsúzni tőlük.
A sötétség kérlelhetetlen koporsó-
fedele rácsapódik a tájra.

Szép pillanatainkról zagyvál a Tó.
Napszakok ajtófélfáiban olykor
feltűnik árnyékod. Lassan lemállik
arcomról az évek halotti maszkja.

Befejezetlen beszélgetések kendőjét
lengeti a szél, fehér, akár a valóság,
ami belém fúródott. De nem halálos

a sérülés, szememben most is ott ragyog
az Idő térképe. Egy szenvedélypiros
zászlót szúrok a közepébe.

"leomlott az összetartozás bábszínháza"

Pethes Mária: Rezümé

összeadódtak a mínuszok, kétismeretlenes
egyenlet iksze és ipszilonja lettünk, világégés
után összeroppant táj, felismerhetetlenségig
gyalázott párbeszéd, az érrendszer legdúsabb
lombjain reszkető fél elem. kijárási tilalmat
hirdettél ujjaimnak, zsebembe száműzted kezem,
azóta szükségtelen a szingli vagyok feliratú jelvény.

a végső estén leomlott az összetartozás
bábszínháza, maga alá temette a banális
játékszabályokat, a kiválasztódás fontosságát,
a szabadesés újkori kísérletét, amiben te
mázsányi márványtömb, én százkilós
szalmabála voltam. egyszerre értünk földet,
egymástól behozhatatlan távolságra.

mindössze egy pillanatra voltunk a végtelentől,
de azzal a másodperccel minden megváltozott.
tervasztalon létező lakópark lett a szerelem,
rajzolt fákkal, kovácsoltvas kerítéssel. végül két,
néma gondolatjel feküdtünk egy rendhagyó
szórendi mondatban, aminek végéről elveszett
a folytatás reményével kecsegtető három pont.

könyörtelen végrehajtó a hiány. lefoglalta
mindazt, amiért érdemes volt élni. ami tönkrement
az méltatlan a jövő időre, mondtam és tisztában
voltam vele, ha az árvíz visszavonul a boldogság
birodalmáról, sokáig kell szellőztetni a bizalom
talaját, amíg a magaslatokra menekülő hit
lemerészkedik a honvágytól gyötrődő völgybe.

Anyám dalolt

Szabó Lőrinc: Anyám dalolt

Anyám dalolt. Legtöbbször szomorú
szövegeket. A megfagyott fiú
szívszaggató volt, s édes-kedves a
fekete tóban fürdő kis kacsa.
De a legjobban az tetszett, ahogy
a Lengyel Himnuszt – szinte lobogott,
mikor azt énekelte: oly üdén
szárnyalt a hangja, s oly szomoru fény
ragyogta be, hogy szívem reszketett,
s bár azt se tudtam, kik a lengyelek,
letérdeltem (így biztosan nagyobb
foganatja lesz!): háromszor csapott
égig a hang, a szent oltár előtt,
a térdrehullásnál, s amikor Őt,
Istent kértük: „Szabad hazánkat, óh,
add vissza nékünk!…” S hogy a zokogó
ima elnémult, csend lett, nagy szünet.
Ez után csak hallgatni lehetett.


Pethes Mária: Keresem...

Keresem simogatásod
de a komisz szelet
nem szelídítetted meg
s most dühödten ökleli
megbomlott szívem
Keresem csitító suttogásod
de vérem ritmusa összezilálja
fülemben a hangokat
Keresem édes csókod
de jeges eső ver arcom
S mikor már nagyon
nem bírom nélküled
felveszem elárvult kesztyűdet
és csüggő szárnyaiba
ujjaid nyomába
préselem egy ölelésre
nyirkos kezem


Pethes Mária: Lelkem turbinái

Nem azért leselkedem
be a gyermekkor elhagyott
szobájának ajtaján
hogy lássam a kinyomott szemű alvósbabákat
és az elmúlás térdein lovacskázzak

Nem azért veszek
ott mély lélegzetet
hogy a szabadság illata helyett
az árvaság keserű füstjétől
fuldokoljak

Nem azért keresem
a kicsiny tányért és kanalat
hogy falatonként befaljam
elmémbe vakolt
sugárzó mosolyodat

Nem azért jövök
hogy megtaníts a galambfiókák rívására
csak azt remélem
hogy kezed hajamban megtalálja
a hétköznapjaink egéről hiányzó csillagokat

és tudom hiába verem a hallgatás falát
úgy kongnak az álmok
mint korhadt fatörzs
de visszakövetellek a foszforeszkáló repcetábláktól
Szentostyahaza nyelvemre veszlek

Klónoztatnálak
de nincs bennem egyetlen romlatlan sejted sem
és csókod helyett tűzben tátogó szádról
azt olvastam le milyen borzalmas
kínhalál vár még rám

Az évszakok diadémját viselik a fák
Átüt a frissen nőtt füvön
a lebontott szülői ház alaprajza
Vészterhes felhők vonulnak
Tekinteted viharjelzője ütemesen villog