„Mert mi az, hogy csalni?”

"Csúnya dolog volt. Éppen Londonban tartózkodott egy régi barátom, Gregory Sanders, kiválóan okos és komoly öregember, gondoltam, felmegyek hozzá beszélgetni kicsit, nála mégiscsak nyugalom van, az a jó kis csend, amelyre szüksége van az ilyen embernek. Hadd érezzem kicsit jól magamat. De még azt se lehetett. Egy régi szállodában lakott, s alighogy felérek a negyedik emeletre, már dörren is a revolver. S közvetlen a közelemben, alig tíz lépésnyire tőlem. És milyen egyszerűen. Mintha csak egy ajtót csapnának be valahol. Úgy látszik, kiskaliberű volt a revolver.

S egy nyomorult kis asszony hevert a lépcső közelében, alig több, mint a gyerek, egy színes kis rongycsomó, mit mondjak? egy posztóbaba, amelyet eleresztett valaki a kezéből. S még vért se lehetett látni, vagy a hangját hallani. Semmit. Engedelmes volt, és azonnal elnémult.
Mint utóbb hallottam, menekülése közben botlott meg a folyosó szőnyegén, s már akkor ott is volt a revolveres ember.
De mint a kóklerek, egy ferde ripacs… megint nem tudtam valami színjátékszerű érzéstől szabadulni. Mert csapzott volt és dülledtszemű, csupa lihegés. Szavamra, mint a moziban, olyan hamis volt az egész.
– Megcsalt – hörögte még ez az állat, aztán ő is elájult.
– Tökfilkó – gondoltam én. – Mindenkit megcsalnak, ostoba bitangja. – S már mentem is odébb. Végtelenül hidegen és elutasítón. Annyira nevetségesnek tűnt most ez a panasz, s oly ellenszenvesnek a cselekedet. Gyűlöletesnek.

Mert mi az, hogy csalni?

Mi ez az ostoba szó ahhoz képest, hogy egy fiatal nő ott fekszik mozdulatlanul és hallgatagon, aki tegnap még sok minden egyebet is tudott, nemcsak csalni. Nevetni tudott vagy emlékezni – s mindez most már nem is érvényes nektek, s ő maga már semmit se jelent? Csak ez az egy szó? Hisz ez csak három ostoba betű, és mégis ehhez kötjük mi magunkat meg az életünket, s hagyjuk, hogy lealázzon minket a porig, a sírig, hogy van ez, és mi van emögött? És mért nem tudom én ezt megérteni, és ha összetöröm is ezt az ostoba fejemet?
Mintha részeg volnék tőle, úgy hatott rám az eset, mintha álmokkal volna teli a fejem. S még napokig utána.

Most menj oda és súgd a fülébe: – megcsaltál. Megöltelek, mert megcsaltál.
Milyen őrjítő ostobaság.
Mert hogy lehet az neki büntetés, amiről nem tud, hogy meghalt – akkor viszont hogy lehet ez elégtétel a másiknak?

Egyszóval, nevetségesek vagyunk mi a gyökerünkig, és mindennemű erkölcsi felszerelésünkkel egyetemben.

Füst Milán: A feleségem története (részlet)

Füst Milán (Wikipedia) Füst Milán (DIA)