Május első vasárnapja

Édesanyám kedvenc dala:

Darumadár fenn az égen, hazafelé szálldogál.
Vándorbottal a kezében cigánylegény meg-megáll.
Repülj madár, ha lehet, vidd el ezt a levelet,
Mondd meg az én galambomnak,
Ne sirasson, felejtsen el engemet.

Ha még egyszer hamarjában veled együtt lehetnék,
Violaszín nyoszolyádon oldaladhoz simulnék.
/:Szívemet a szívedre, gyenge legény létemre,
Lehajtanám bús fejemet
Hattyúfehér, fehér hattyú kebledre.:/
......................................................................................

Anyura gondolva:

Szabó Lőrinc: Megint anyámnál

Szegény anyám, fürkészve nézem arcod:
van még közünk egymáshoz? Idegenebb
nem lehetek már senkinek,
idegenebbet nem találok
nálad, anyám.

Elhagytalak, s most is egy éjszakára
vert csak vissza hozzád a szenvedés,
istentelenség minden szavam, és
mindent, amitől óvtál, szeretek,
s élek nehéz, bolond szerelmeket.

Anyám, sok nőt szerettem s megutáltam
magamat érte. Minden fáj. Úgy élek,
szétzüllve s hazafájva, mint a vert
emigráns, aki titkon visszavágyik,
de daccal viszi sorsát mindhalálig.

Anyám, utált háború vagyok én,
s csak a lemondás adhat már nyugalmat.
Te vagy a nyugalom, édesanyám, –
túlegyszerű és majdnem idegen,
néha mégis csak te kellesz nekem.

Mert asszony vagy, akiben nem csalódunk,
mert benned bíztam eleitől fogva,
s ha olyat tennék, amiért fiam is
hóhérkézre juttatná fejemet,
föloldana egyszerű szived.

Anyám, te vagy a végső menedék:
együgyüséged, sok-sok babonád,
öreg, rossz tested, naiv örömöd
s ez az örök, állati szeretet
leszedi zörgő fegyvereimet,

míg imádkozol értem… Te tudod,
minek az ima… Óh, takarj be, altass,
altass el! Reggelig tiéd vagyok
megint, mint régi gyermekéveimben,
s tudom, te mindig az enyém maradsz,

mert kegyelmesebb s jobb vagy, mint az isten.

Anyám, anyám, édesanyám

Anyám, anyám, édesanyám,
Ne kiálts több átkot reám!
Édesanyám, én megyek már
Hosszú út vár, indulok már.

Föld megette két kezedet,
Bánat törte a szívedet.
Isten áldjon, én megyek már.
Hosszú út vár, indulok már.

Túl a vizen, innen is,
Áldjon meg az Isten is!
Téged rózsám, engem is,
Még aki felnevelt is.

Verd meg Isten, verd meg azt,
Kinek szíve nem igaz,
Kinek szíve nem igaz.
Mer' az enyém oly igaz,
Hajlik mint a lágy viasz,
Olyan, mint a lágy viasz.

"Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!"

"És érthetetlen, hogy mindig így lesz ezután."