Hogy nemrég partra dobta
a vihar,
mennyit kinlódott ez a
pici hal!
Puha ringásból érdes
szögletek
közé zuhant, sors és vad
rémület
fogta fogóba, zord kő,
az alá
beszorult, – ott ficánkolt
még soká,
s ott fult meg az esőben
szomjasan;
halott kis szája most is
tátva van.
A száj most már örökre
így marad,
kapuján ki-be hangyák
rajzanak,
boldogan, izgatottan
cipelik
haza a drága préda
részeit,
az istenküldte, édes
uj vagyont –
holnap már csak pikkely lesz
itt, s a csont,
s az üres száj, mely sohse
mondja ki,
hogy hogy fájt neki nemrég
valami.
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése