"Száz lépés volt közöttünk s az árok"

Faludy György: Kihallgatás

Egész nap nyúzott. Hol bokámat rúgta
s ordított, hol dühödten nógatott.
Vadul gyűlöl. Pedig pontosan tudja,
hogy ártatlan vagyok.

Hencegni ezzel már én sem kívánok.
Bárcsak tettem volna egy keveset
ellenük! S nem most kéne kifundálnom
a kémkedésemet.

Mindegy. Az embert úgyis elítélik.
Az ablakra haránt dőlt a nehéz
napfény. Fölém lógott Dzserdzsinszki Félix
szakállán a penész.

Az ávós kandúr, ha szemébe néztem,
elfordult. Oldalvást, az írógép
mellett egy nő terítette a széken
szét vájdling-alfelét.

– „Mi volt az apja?” – szólt, mikor megitta
a kávéját. – „Tanár.” – „Tanár? Nagyon
szép”, és diktált: „Írja! Kapitalista
családból származom.”

– „Nem” – mondtam, de a nő már lekopogta.
– „És hol tanult?” – „Apám?” – „Nem, maga.” – „Én?
Jogot hallgattam” – hazudtam – „Bologna
híres egyetemén.”

Diktált: – „Két Ny-nyel írja, hogy: Bolonnya
egyetemén jártam ki a jogot,
mert már akkor a fasizmus bolondja
voltam, s az is vagyok.”

Ez lesz a vallomásom. Hitvány lócán
ültem. Napestig ily színvonalon
tárgyalt s engem ez inkvizíciónál
kivert az unalom.

Röhögjek vagy sírjak? A járdát néztem
az út túlján, hol nők és férfiak
mutatkoztak, kiket nem fogtak még el.
Idő kérdése csak.

Vagy vágtam volna ávósom szemébe
(azt is tudom, hogy Zala a neve),
hogy semmikor, semmiért, semmiképpen
nem cserélek vele?

Avagy idézzem Szókrátészt azoknak,
kiknek minden szava örök titok,
hogy szörnyűséget elkövetni rosszabb,

és elszenvedni jobb?

Avagy adjak hálát Szent Erazmusnak,
aki a rabok védő szelleme,
hogy néhány kisebb rúgással megúsztam,

s már visznek lefele?

Itt állok most a kimeszelt cellában.
Karom lecsüng. Vén verejték tapad
testemhez. Gondolj, súgom, Attilára,
és fel ne fújd magad.

Mit érlel sorsod? Mit kaptál hazádtól?
Mért jöttél vissza? Minek vagy magyar
ily bolondul? Téged e föld nem ápol
s nyom nélkül eltakar.

(Az ávó pincéjében, 1950 nyarán)


Faludy György: A vérebek

Ma éjjel történt. Pár hónapja
érkeztek meg a vérebek:
hat behemót kutya egy ávós
tisztessel. Édes keveset

törődtünk velük. Mit árthatnak
ugyan még nékünk e dögök,
őrtornyok, pisztolyok, szögesdrót,
géppuskák s lángszórók között?

Az őrök néhány rabtársunkat
választották ki s ezeken
tanították be a kutyákat,
a törzs előtt, a zöld gyepen.

– Fogd meg a rablót! – ordították,
s a félholt emberek után
szaladtak velük. Ha elérték,
visszarántották a kutyát,

vagy nem. Éjente csaholásra
ébredtem fel a vackomon
őrségváltáskor; aztán ezt is
megszoktam, mint mást. Csak azon

csodálkoztam, hogy ávósok
dühödt szövetségeseik
iránt sem ismernek irgalmat,
s ezeket is rúgják, verik,

kővel dobálják, mint bennünket,
s ahogy a mókusokat is
agyoncsapják, s ahogy a szende
szalamanderek lábait

elcsapkodják szekercéjükkel,
s ahogy az útról gondosan
letérnek, hogy egy halványlila
kökörcsint eltapossanak.

Szerettem ott kinn a kutyákat
s ők engem. De a vérebek
közelét itt sehogyse bírtam,
és elfogott a rémület,

ha mellettük kellett dolgoznom.
Egy borjúképű, tejfehér
szukától féltem a legjobban:
ez oldalvást fordult felém,

s úgy bámult mindig. Hagyd már abba
– gondoltam –, undok szörnyeteg!
Büdös vagyok és fogpiszkáló
lábszárcsontom nem jó neked,

combom, mint csontváz a szertárban,
hátuljamon hús nem maradt,
s ráadásul jog, törvény ellen
és ártatlanul tartanak

e táborban, mint szinte minden
rabtársamat. Legyen elég!
Ne nézz, vérszomjas dög! De az csak
nem vette le rólam szemét.

*

Ma éjjel, álmomban hallottam
a nagy ugatást a barakk
előtt, s az őrt, ki az ajtóról
leszedte a nehéz vasat,

s aztán, félig ébren, hallottam,
ahogy kihívott valakit.
Az embert, hogy ne leljen nyugtot,
vallatni ilyenkor viszik

egy összeesküvés ügyében,
mit aznap délben a kehes
bérgyilkos Péter Gábor fundált
ki íróasztala megett.

A barakk, mintha szétnyílt volna:
hosszában átfütyült a szél,
s egyszerre ott feküdt mellettem
a borjúképű, tejfehér

véreb. Kinyúlt és meg se moccant,
csak éppen halántékomat
nyalta búzgón. Én puha szőrét
csókoltam a torka alatt,

és átöleltem. Kintről az őr
kíváncsiskodott: – A kutyák?
Amire egy sipító fejhang:
– A fasisztákhoz álltak át.

Ezen röhögtek. Velem szemközt,
a priccsen Ziegler Bandi és
Somogyi Béla közt – mindketten
felültek – egy sötét, nehéz

test, mit négy kézzel simogattak.
Víz van, de miből etetem? –
töprengtem. S máris elaludtam,
a fejével a mellemen.

*

Együtt ébredtünk fel ma reggel.
Oly hosszú volt a munkanap
fenn a hegyen! Csak egy órája,
hogy bevonultunk, alkonyat

előtt. A törzs alatt a lejtőn,
vérbe fagyva feküdt az öt
kutya, és csak a fehér élt még:
a kettős drótsövény között

járt lassan körbe, három lábon,
lecsüggő fejjel; szép fehér
szőrének már megtört a fénye,
csupa agyag volt s csupa vér;

olykor megállt egy pillanatra,
bizonytalanul, mint aki
megadta magát, s felvonított
az ávósok barakkjai

felé. Száz lépés volt közöttünk
s az árok. A baka lelő
az őrtoronyból, ha átmászok.
Vér és bugyborgó levegő

tört fel az oldalán sebéből.
Én meg csak álltam. Mit tegyek?
Jaj, Magyarország, sóhajtottam
és eltakartam szememet.

*

Itt fekszem most a szalmazsákon,
kint már setét van. Két kezem
elszáradt falevél mellettem.
Denevér ül a térdemen.

Tüdőm sípol. Sebláz vacogtat.
Az oldalamból vér csepeg.
Azt is tudom, hogy képzelem csak;
de mindhalálig képzelem.


(Recsk, 1951)