A hiú király
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember. Volt annak három fia. Egyszer a király kihirdette az egész országban, hogy annak adja a lányát, aki előtte olyat tud mondani, amit ő el nem hisz.
Meghallja ezt a szegény ember legöregebb fia, akit Péternek hívtak, kapja, fogja, elmegy a királyhoz. Megmondja egy szolgának, hogy ő beszélni akar a királlyal. A király mindjárt gondolta, hogy mit akar a legény, de nem szólt senkinek, csak azt parancsolta, hogy eresszék be tüstént azt a legényt.
Mert akkor már annyi királyfi meg isten tudja, micsoda nagy úr megfordult a király előtt, mint a csillag az égen, mint a fűszál a réten – s mind a királykisasszonyt akarta elvenni. De biz ott egy se tudott olyat mondani, amit a király el ne hitt volna. Bemegy hát Péter a királyhoz, köszön neki:
– Jó napot adjon isten, király uram!
– Adjon isten neked is, fiam! Mi járatban vagy?
– Én bizony házasodni akarok, uram király!
– Jól van, fiam, hát aztán mire vinnéd az asszonyt?
– Tudja az isten! Majd csak eltartanám valahogy. Van háza az apámnak, meg egy kis földje is.
– Elhiszem, fiam – mondja a király.
– Aztán meg van három darab marhánk is.
– Azt is elhiszem.
– Most nemrégiben a trágya annyira meggyűlt az udvarunkon, hogy már nem is fértünk tőle.
– Elhiszem.
– Egyszer azt mondja az apánk: „Fiaim! hordjátok ki ezt a trágyát arra a kis földre, majd talán használ neki valamit.”
– Elhiszem.
– Mink aztán kihordtuk a trágyát, három hétig, két kocsin.
– Elhiszem.
– Hanem tévedésből a szomszéd földjére hordtuk ki mind egy szálig.
– Elhiszem.
– Mikor ez is megvolt, hazamentem, megmondtam az apámnak.
– Elhiszem.
– Akkor aztán én, az édesapám meg a két kisebb testvérem, úgy négyecskén kimentünk a földünkre.
– Elhiszem.
– Aztán megfogtuk a szomszédunk földjének a négy sarkát, mint az asztalterítőt szokás, és a trágyát róla a mi földünkre fordítottuk.
– Elhiszem.
– Azután a földünket teleszórtuk fűmaggal.
– Elhiszem.
– Aztán olyan sűrű erdő nőtt rajta, hogy ki látott olyat, ki nem.
– Elhiszem.
– Az apám aztán sajnálta kivágatni a gyönyörű fákat: hát vett egy falka disznót.
– Elhiszem.
– Aztán a fölséged öregapját megfogadta kanásznak!
– Hazudsz! Akasztófára…! – Hanem a királynak hirtelen eszébe jutott a fogadása. Mit tehetett, rögtön papot, jegyzőt hívatott, a szegény ember fiával összeadta a lányát. Csaptak akkora lakodalmat, hogy hét országra szólt a híre. Még az árva gyerekeknek is akkora kalácsot adtak a kezükbe, mint a karom; volt lé meg lé, hát még a sok hús nélkül való lé!
| Gallér híján köpönyeg, |
Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese
Választás 2010
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése