"emberhangon nevetett rám egy öreg ló"

Szabó Lőrinc: Tavasz, és roham a Nap ellen

Ez még csak a reggele; bimbó
az egész város: részeg bogarak,
mászkálunk az óriás falak
szirmai közt; reggel; de arany
lesz holnaputánra és nyugtalan
jóíze máris kicsalogat,
mert odakint tükrösek a falak
s a sár is édes; az ucca fele
fölszáradt, a másik fekete;
föllobogózott ég, ünnepély;
ma valami nagy öröm ér;
a hidon emberhangon nevetett
rám egy öreg ló; az emberek
duplán kapták fizetésüket,
úgy ragyog az arcuk; a hegy oldalán
végigsöpör az arany délután
s föntről a nap, arany üteg,
ezer ágyúból lövi felénk
édes kartácsait, a fényt:
arany golyói mellemen
csak úgy kopognak! be jó nekem
e sok seb, e gyógyító sugarak!
mindegyik a szívembe szalad
s átsurran rajtam, mint a betegen
Röntgen fényujjai. – – Nem ide akartam
jönni, de most futok, föl, a napban,
a Gellérthegyen, mint leitatott
katonák, rohamkor: a Nap ellen
kell menni most, szembe a tűzzel,
átvágva a szerpentineken, egész
a Citadelláig. – Fönt vagyok. – – És
most megfut és Budakeszi felől
ágyúz tovább és gyujtogat
és senki sincs, csak én meg a Nap,
és elfáradtam, de a Napot
nem engedem, a Nap ellen
indultam, és kitárom a mellem
és föllobogózott ég és fényhegyek
és fényhidak, és otthon emberek
várnak rám. – – És nem akarok, és megyek,
ahová a Nap hív a hegy megett.

(Pesti Napló, 1927. március 13.) 
 megbántódtam, de nem akarok ezen rágódni