"valaki… valaha… valamit…"

Kálnoky László: Egy régi sörtalp paleográfiája 

Valamelyik napon vagy valamelyik éjszaka, álmomban,

betértem a Délbudai Vendéglátóipari Vállalat           

– ha egyáltalán létezik ilyen nevű vállalat –,           

vagy talán egy gebines-falatozó teraszára           

– honnan származik ez a szó: „gebines”? Ezt még senki se tudta nekem                                    megfejteni,           

azaz etimologice megmagyarázni –,           

ahol is sört rendeltem, amit legnagyobb meglepetésemre           

egy réges-régi sörtalpra tett le asztalomon           

egy se fiú, se lány, vagyis öltözetéről és hajviseletéről           

föl nem ismerhető nemű, fiatal emberi lény.           

Ilyet se láttam vagy harminc év óta,           

ilyen sörtalpat, amilyet, nem fognak soha többé gyártani,           

aminőt nem fognak soha látni unokáink,           

legföljebb a sör-, bor-, pálinka-múzeumban,           

ha lesz valaha ilyen intézmény.           

E kerek, papundekli sörtalp emlékeztetett a vele egykorú,          

arzéntartalmú légyirtó papírra,           

amilyet annak idején a tiszazugi méregkeverő asszonyok           

vízben áztattak ki, majd a vizet           

pogácsába, buktába sütötték, s ezen a módon           

hallgattatták el végleg sopánkodó, beteg anyósukat           

avagy nagytermészetű férjüket.           

De hagyjuk őket, hiszen róluk különb riportot írt           

Móricz Zsiga bátyánk annak idején           

a Nyugat hasábjain, 1930 február elsején.           

Visszatérve a sörtalpra, közepén még látható volt a kecskebak,           

a Dréher-féle baksör emblémája,           

helyesebben, nem volt már látható,           

legföljebb odaképzelhette, aki valaha látta,           

és máris eszembe juttatta a fosszilis lelet          

egyik kiváló barátomat, aki ma főszerkesztő és egyetemi tanár,           

de 1945 végén vagy 46 elején           

az inflációs nyomor célbavenni kényszerítette           

a sörgyár nem megvetendő összegű pályadíját e reklámversikével:         

                                                      Bánat ellen ősi szer        
                                                     Haggenmacher őszi ser.                       

A pályadíjat elnyerte, de alkotását nem használták fel a sörgyár vezetői.           

Nyilván idegenül csengett fülükbe           

a patinás „ser” szó. Igaz, írhatta volna így is a szerző:         

                                                    Bánat ellen ősi ször          
                                                  Haggenmacher őszi sör.                      

De – sajnos – Debrecenből jött, nem Szögedéből,           

s ha onnan jön, akkor meg a tájszólás miatt lett volna baj,          

hiszen a szőrözők száma ezidőtájt           

népesebb volt, mint a sörözőké,           

mivelhogy a sör pénzbe került.           

Mindegy! Fő, hogy megmentettem a feledéstől           

egyetlen, általam ismert költői művét,           

mert barátom nem pályázott dalnoki babérokra.           

Mellesleg szólva, bárcsak sok ilyen           

mulatságos verset olvashatnánk manapság!           

De ez is mellékvágány! Firkált ugyanis arra a sörtalpra           

valaki… valaha… valamit…, de a régi átázások nyoma,           

a sok ráfröccsent sör, bor s az elillant pörköltszaftok foltjai annyira           

elmosták már az írást, hogy akképp görnyedtem fölébe,           

mint az egyiptológus a palimpszeszt fölé.           

(A palimpszeszt olyan pergamentlap,           

amelyről letörölték a régi szöveget,           

hogy helyébe újat írhassanak;           

eszerint a papírtakarékosság dívott már a fáraók korában is –.)           

Bocsánat, hogy megmagyarázom, amit szinte mindenki tud,           

noha a tudás egyelőre nem tartozik a státus-szimbólumok közé.          

És szellem keringett föl a söröspalackból,           

egy régi hentesmester szelleme,           

akiről nagyapám mesélt, mikor térdére ültetett           

– de miféle nagyapa? hisz mind a kettő meghalt még születésem előtt… –           

szóval, nagyapám mesélte, hogy ezt a régi hentest           

tönkretette az ital és a kedvezőtlen üzletmenetel,           

s megtakarítandó a boltbért, gyomrán dobkályha formájú gyorsforralóval,           

melyet nyakába szíjazott,           

járta a múlt század végén az egri utcák éjszakáját,           

s ha a kódorgó korhelyek vagy bálból hazatérő úrfiak           

kurjantották nevét, előbotorkált a keskeny Érsek utca,           

a Szent János utca vagy a Kaszinó utca girbe-gurba házsorai közül,           

és szolgált főtt kolbásszal, virslivel, tormát, mustárt is adva hozzá,           

és ropogós zsömlét, mivel akkoriban hallgattak még a fegyverek,           

viszont a zsömlék még ropogtak.           

De a sörtalp nem vallott róla sem.           

Nem mondta el, hogy virágzott föl már nem létező üzlete.           

A rég szem elől vesztett tárgyat bepiszkolták meg nem tisztíthatón.           

Nem mondta el, mikor rontottam el az életem,           

vagy mint lendíthetnék hátralevő napjaimon.           

Lehet, hogy az örök ifjúság titkát írták föl reá,           

hisz ifjúságomból dobták elém láthatatlan kezek.           

Közben a nap gyorsan aláhanyatlott.           

A sordíj csigalassan vánszorgott fölfelé.