"...imprinting. Ez egy angol szó, lenyomatot jelent. Mintha 1944 az idegrendszeremben kitörölhetetlen lenyomatot hagyott volna.
Én tökéletesen emlékszem azokra a napokra. Arcokra, eseményekre, napról napra.
Az 1980-as évek végén én egyike voltam azon keveseknek,akik a változásokat összefüggésbe hozták az antiszemitizmus életre beszélésével. Olyan emberekkel beszéltem erről, akik vallásukat tekintve nem voltak zsidók, csak abszolút tiszta fejű emberek. 1989-ben nekik mondtam, de mások is hallották, hogy itt most borzasztóan nagy baj van, mert életre fogják beszélni az antiszemitizmust. Harsányan kinevettek, és jóindulatúan paranoiával vádoltak meg, holott én pontosan tudtam, mi következik. Ezt nem lehet önmagát megvalósító jóslatnak nevezni, mert én semmit nem tettem azért, még álmomban sem, hogy az antiszemitizmus életre beszéledjék, de pontosan tudtam, hogy bekövetkezik.
Inkább másvalamin lepődtem meg, ami talán téged lep meg.
Kezdtem nagyon nagyra becsülni a magyar népet, mert úgy éreztem, hogy nehéz beadni neki. Én azt hittem, hogy könnyebb lesz.
1944-ben fölemelt karral vonultunk végig az utcákon, amikor a Szövetség utcából a nyilasok a téglagyárba vittek – ez volt az én harmadik nagy megmenekülésem. Ott vonultunk fölemelt karral, az anyukám, a nagynéném a két pici gyerekkel meg én. És az utcán, a járda szélén derék magyar állampolgárok álltak, és nézték, hogy vonulnak a zsidók. A téglagyárba hajtottak bennünket, hogy onnan
Auschwitzba vigyenek tovább. A lényeg az volt, hogy mentünk fölemelt karral, és láttam az embereket, akik vagy gúnyos megjegyzéseket tettek, vagy szomorúan néztek, és láttam az ablakokat, ahogy egymás után behúzódtak a fejek, és leereszkedtek
a redőnyök. Ez azóta is szimbolikus kép az életemben, „távozz tőlem, sátán, nekem ehhez semmi közöm”. Bámészkodás közben lemaradtam a sortól, és egy nálam hat-hét évvel idősebb kamasz lelépett a járdáról, és hátulról fenékbe rúgott. Nem talált el, nem fájt nagyon, de azóta is éget, azóta is rettenetesen fáj a helye. A téglagyárban töltöttük az éjszakát, és másnap vittek volna minket tovább Auschwitzba, de akkor megjelent két kakastollas csendőr, bementek a fabódéba, ahol a nyilasok voltak, és aztán kihirdették, hogy mindenki mehet haza. Horthyéktól jött az utasítás, hogy el kell engedni a zsidókat, mi meg ott álltunk anyámmal bevagonírozásra készen, szorongatta a kezem, és azt hajtogatta, hogy „ne engedjük, kisfiam, hogy elszakítsanak minket egymástól”, és reszkettünk, hogy mikor kerülünk sorra. Még ma is látom a két kakastollas csendőrt, és hallom azt a sárga karszalagos, munkaszolgálatos zsidó férfit, aki fölugrott egy padra, és hangosan üvöltötte: „Éljen Szálasi!”
Én tehát tudtam, mi következik.
Kezdődött a Csurka-dolgozattal, folytatódott Csoóri írásával. Csak azt nem gondoltam, hogy a magyar nép ilyen sokáig ellenáll a csábításnak. Ezt én nagyon nagyra értékeltem, és értékelem mindmáig, miközben az ellenállás egyre kisebb.
De legalább nem ment olyan gyorsan, mint 44-ben."
/Ranschburg Jenő/ forrás
mezőkövesdi szoboravatás *
1993. évi XLV. törvény
Én tökéletesen emlékszem azokra a napokra. Arcokra, eseményekre, napról napra.
Az 1980-as évek végén én egyike voltam azon keveseknek,akik a változásokat összefüggésbe hozták az antiszemitizmus életre beszélésével. Olyan emberekkel beszéltem erről, akik vallásukat tekintve nem voltak zsidók, csak abszolút tiszta fejű emberek. 1989-ben nekik mondtam, de mások is hallották, hogy itt most borzasztóan nagy baj van, mert életre fogják beszélni az antiszemitizmust. Harsányan kinevettek, és jóindulatúan paranoiával vádoltak meg, holott én pontosan tudtam, mi következik. Ezt nem lehet önmagát megvalósító jóslatnak nevezni, mert én semmit nem tettem azért, még álmomban sem, hogy az antiszemitizmus életre beszéledjék, de pontosan tudtam, hogy bekövetkezik.
Inkább másvalamin lepődtem meg, ami talán téged lep meg.
Kezdtem nagyon nagyra becsülni a magyar népet, mert úgy éreztem, hogy nehéz beadni neki. Én azt hittem, hogy könnyebb lesz.
1944-ben fölemelt karral vonultunk végig az utcákon, amikor a Szövetség utcából a nyilasok a téglagyárba vittek – ez volt az én harmadik nagy megmenekülésem. Ott vonultunk fölemelt karral, az anyukám, a nagynéném a két pici gyerekkel meg én. És az utcán, a járda szélén derék magyar állampolgárok álltak, és nézték, hogy vonulnak a zsidók. A téglagyárba hajtottak bennünket, hogy onnan
Auschwitzba vigyenek tovább. A lényeg az volt, hogy mentünk fölemelt karral, és láttam az embereket, akik vagy gúnyos megjegyzéseket tettek, vagy szomorúan néztek, és láttam az ablakokat, ahogy egymás után behúzódtak a fejek, és leereszkedtek
a redőnyök. Ez azóta is szimbolikus kép az életemben, „távozz tőlem, sátán, nekem ehhez semmi közöm”. Bámészkodás közben lemaradtam a sortól, és egy nálam hat-hét évvel idősebb kamasz lelépett a járdáról, és hátulról fenékbe rúgott. Nem talált el, nem fájt nagyon, de azóta is éget, azóta is rettenetesen fáj a helye. A téglagyárban töltöttük az éjszakát, és másnap vittek volna minket tovább Auschwitzba, de akkor megjelent két kakastollas csendőr, bementek a fabódéba, ahol a nyilasok voltak, és aztán kihirdették, hogy mindenki mehet haza. Horthyéktól jött az utasítás, hogy el kell engedni a zsidókat, mi meg ott álltunk anyámmal bevagonírozásra készen, szorongatta a kezem, és azt hajtogatta, hogy „ne engedjük, kisfiam, hogy elszakítsanak minket egymástól”, és reszkettünk, hogy mikor kerülünk sorra. Még ma is látom a két kakastollas csendőrt, és hallom azt a sárga karszalagos, munkaszolgálatos zsidó férfit, aki fölugrott egy padra, és hangosan üvöltötte: „Éljen Szálasi!”
Én tehát tudtam, mi következik.
Kezdődött a Csurka-dolgozattal, folytatódott Csoóri írásával. Csak azt nem gondoltam, hogy a magyar nép ilyen sokáig ellenáll a csábításnak. Ezt én nagyon nagyra értékeltem, és értékelem mindmáig, miközben az ellenállás egyre kisebb.
De legalább nem ment olyan gyorsan, mint 44-ben."
/Ranschburg Jenő/ forrás
mezőkövesdi szoboravatás *
1993. évi XLV. törvény
2 megjegyzés:
Igen, ezt én is láttam. Hogy őszinte legyek, engem nem kavart fel annyira. A kilencvenes évek elején is voltak hasonló megmozdulások, tulképp - ahogy Ranschburg Jenő (Isten nyugosztalja) is írta - csoda, hogy azóta nem. Akkoriban nem is voltak olyan veszélyesek: marginális csoport, akik a múltba révednek. Míg most egyre inkább növekednek és aktualizálják a régi tanokat. Ez az igazán veszélyes.
A Jobbik jól láthatóan próbálja magát hol konszolidálni, hol pedig tűzben tartani a faji gyűlöletet. Ez abban nyilvánul meg, hogy három cigányozásra jut egy attól való elhatárolódás. De egyébként meg nem meglepő, hogy Zagyva György Gyula koszorúzott Szálasinál, és az se, hogy Vona megint ki fogja magyarázni, hogy miért nincs ezzel semmi baj, és ezután megint ezerszer ki fogja magának kérni, hogy a pártja fasiszta vagy náci lenne.
A kérdés, hogy ilyenkor hol a rendőrség, bennem is felmerült, ám jól látszik: elkerített területen, egy ház udvarában került megrendezésre az avatás. Ebből is látszik, hogy azért még ők sem hepajkodhatnak határok nélkül. A kérdésem inkább az: miért nem szerveződött oda olyan ellentüntetés, ami elsöpörte volna az egészet? Ez már nem egyszerű törvények kérdése, hanem a magyar társadalom aktuális mentális állapotáé. Az idén százéves Bibó Istvánnak ma rengeteg dolga lenne.
De azt be kell valljam, hogy a tiltott önkényuralmi jelképek tiltásával nem értek egyet. Így csak előhoznak néhány másikat (Árpád-sáv, turul), amikről ugyanúgy felismerhetőek, de nem támadhatóak. Ellenben ha legálisan vonulhatnának horogkereszttel és nyilaskereszttel, bátran meg is tennék, és akkor már nem adhatnák be senkinek a "nem vagyunk nácik, csak hazafiak" mesét. Egy egészséges társadalom úgyis kilöki magából az ilyeneket. Kíváncsi vagyok, hogy ha a hungaristák tényleg vonulhatnának nyilaskeresztekkel, akkor a magyar társadalom ahhoz hogy viszonyulna?
Remélem soha nem következik be, hogy Magyarországon újra törvényesen "legálisan vonulhatnának horogkereszttel és nyilaskereszttel" !
Megjegyzés küldése