+ katedrálisok és a gótika Rajztanár-tól
Fodor József: Az építő énekeA Chartres-i katedrális egyik jámbor kőfaragó építője,
munka közben, mormolja magában
1
Ez az élet csak árny, s miben felednéd,
Az is, napunk előtt tovaenyész -
S olyat kívántam, ami több; mivel, mint
Fut az idő, egyre jobban megült
A voltukban nyugalmat nem adó
Dolgok szomorúsága. Hisz kínálva
Hoz itt a nap ezt, azt s amint kezed
Fogná: s a szomjban fúltig kóstolón
Míg forgatod, ínyedben fínoman
Érzed a földi árva és szegény
Dolgokban a fanyar-ízű halált.
Mindenben ez van, az únt, balga semmi,
S marad a végtelen vágy; űr, amit csak
Egy végtelen tudna betölteni;
S pótlás minden. Így, a tompíthatatlan
Élű kínnak tüzét törni, fogadtam
A művészet kegyét: mint, keresetlen,
Forrongó bensőmből szökkenve, formát
Nyert száz hang, kép, s hazárd játék-teremtés
Gyanánt rögzítettem az álmokat,
Sajgó örömben. Óh nagy-szomju lélek
Csöpp-balzsama! Gyarló, próbált menekvés!
Mikor szegény kísérletem a nem-várt
Hír röpke visszhangját zengette. Mert sok
A nem boldog és les magába-zártan,
S némán: szót, oldást. Óh bűvös művészet!
Szép, könnyülni-játék! Amit akartam,
Túlteli, sok volt a derék tömegnek
S engem nem könnyitett. Nincs így kiút, nincs!
Ha van sok is, kinek van, s ki nem is hord
Íly telhetetlen lázt, igényt; a köznap,
Kényszer, parancs, élés, rend, kötelesség
Útját járván; sőt kedves alkalom-szűlt
Helyzetbe - mint család, pálya s barátság -
Illeszkedvén, még boldog is, felejti,
Mint álmokat s ifjúkori szerelmet,
A lelkileg többet, mint ami itt kell,
A napi rendben. - Én kerestem ezt is.
Óhajtozó szívvel vesztem el - únt, bús,
Kalandor - női szem beláthatatlan
Lágy-távlatú s új s új gyürűkben egyre
Messzibb, rejtelmesebb, mély-bűvü fénnyel
Magát fátylazó, kifürkészhetetlen
Tengerében: Vak keresés te! Kába
Sugártól vont bolond tánca a látszat
Útvesztőin! S vágyak csalója: szépség!
A dolgok ős-mélyén - vagy valahol tán -
Élő valóként ottlevő, s a mindent
Rejtelmes lüktetéssel átható-
Vonzó Tökéletesség messzi Napként
Visszasugárzó képe-mása! Isten
Szemének pillantási-pontja! Vágyad
Mohón illetné, inná: s mit elérsz,
Tükrön fénycsillám, csalfa felület.
Hányszor gúny s fintor arra, mit belül hord,
A nőben a szép - óh lidérc üzői! -
És végtelen szomj dús csapdája csak.
Így csökkent - láttán nem képzelgve - lázam,
Itt hordván neme végtelen siralmát,
Pár-választási álcaként a Szép-pel;
Vagy fel sem mérhető kincseit annak
Áruként tárva, nem tudván, mi érték,
Mint gyémántot lelt vad, potomra dobva,
Hitvány üvegként. Vagy, mint nem egyenlőn,
Nagy-tétü játékban, egy odanyújtott
Gazdag lélek hittel teli, egész
Világát elfogadva: dús adóként
Élvezvén a Szép bűvölő hatalmát -
Az avval csillogó lárva-üresség -
Szívszaggató komédiája közt a
Nemek táncának. Mert egy elveszett
Mennynek (mesés volt-ős-egységnek) égve
Sajgó hiánya könnyültét az ember
A szerelemben keresi; a két
Véglet egységében: És míg a négy kar
Reszketve zárt kapcsaiból a dúrva
Halál ki nem tépi (óh földi, véges
Dolgok legszörnyűbbje, mindennek átkos
Gúny-semmisége!) - boldog is lehet
Nem egy, s az egymást-meglelés nem álom -
Ha nem e tündér-káprázat, a szépség
Futó-bolondjaképpen, de a lélek,
Emberség szép láncában vágyja azt
(Míg ál-szerelmek korcs, sivár üzelme
Tombol, nyüszít körűl): Ám bárhogy is van -
Kit minden-elmulón-túli igény visz,
Nem áll meg itt, az ideiglenesben,
S még méltó társ és külső nyugalom
Enyhén is csendben megszólal belűl
A végtelen-vágy; mert két-arcu lényünk
Egy teljét szomjaz: és mit itt a térben,
Létben, napban tehetsz, elvégzi kéz,
Erő, - de mit munkáljon az a részed,
Mely sokszor úgy szenved benn, mintha nem
Innen való volna, s valami rejtett
Különbre vágy? S ilyenkor, mint a semmit,
Hagynál már embert, s mindent, mit teszel,
Botot ragadva indulni, utatlan
Nagy úttalanokba. Mert hontalan
Az ember s mindenből kimenne - érzi sokszor -
Egy álmodott világ-vég semmi-szirtjén
Az elveszett hazát siratva, sajgó
Honvágyban. Gyenge perc! Oh bús, bolond,
Magát így elhagyó! Aki - mivelhogy
Kínlódva érzi, hogy több, mint amit
Magából az élet s a fínomabb
Szellem szép rendjén is kiteljesíthet,
S valami mást vár, s mert nem tudja, mit -
Ohajtoz egy köd-honba. Amikor
Így illan mind, mire támaszkodott
S mit üldöz vagy elért - eszmélne végre,
Hogy mi nyugvást jelent s méltón betölthet
Embert, ezer s ezer próbálkozáson
Is túl már: ha túlépít önmagán -
Emberfölöttit! - Én ezért, a nagy láz,
Elégtelenség, forró nyugtalanság,
Ingó és árnyszerű ezer kisértet
Megfoghatatlan és szorongató
E rém-világában oldást, nyugalmat
Lelni, - s únván, mi van s fogott - a végső
Dolgoknak szomját gyújtom csak magamban,
Nem meddő vágyban: az örökbe nézvén,
Teremtve, ami nincs. Eképpen eddig
Hiú dolgokra költ szerény tudásom
S eszközeim javával, itt, e - messzi
Időkben állni szánt s még sohasem volt
Csudáju - dóm nagy hívő áhitatban
Csupán a Műre (s jutalomra, hírre
Nem) néző jámbor épitőinek
Sorába álltam. Sok meddő, sivár vágy
Fordult s a tett fűtőjévé szökött;
Nem ingat száz szél egymást váltva már s lágy
Ön-elhagyás! Hit, állj hátam mögött.
2
Óh, röpke napnak törpe szenvedése,
Feloldva egy Nagyban! Óh percnyi gondok
Híg semmi-árnya, kurta örömök;
Vér-, szív- s ideg emésztő harca, kín közt
Tartott magunkért, száz leső veszéllyel -
Felejtve s eltemetve! Már egyébért
Vítt küzdelemben, mint e vak sanyargás,
Éh, szomj, sok külső kellék lomja közt,
Hogy meg ne haljunk. Vagy, e testi rongyok,
Szükség vagy szenvedély, ital, falás,
És fej fölött tető, s ágy nyomorult
Csontot pihentető parancsain túl -
A hír, rang, érdem, bámuló szemekben
Emelkedés, s úr-, s nő-kegy! Mint gyerek-
Játék, nagyos kislány s virgonc süvölvény
Sürgő buzgalma a bohó mutatvány
Arcot pirositó virtusa közt,
Felnőtt-szemet lesőn: Óh híg dicsőség!
Óh! bábjáték! Száz s száz bolondja: Messzi
Látvány ma mind csöndes, révült szememnek,
Már itt a tornyon! Oh zűrös, sivár tánc -
S bódultjai! Míg a magára ébredt,
Rút széthullás s a Vég veszélye közt
A csaló dolgokat felismerően,
Meg nem tanulja - mentésül s a Többért
Egy Roppant-ba építeni magát!
Boldog, ki így van! S nem könnyű menekvés
S lágy munka, nem! Kínnal vítt s végtelen
Száz úttalanjában (mint tengereknek
Hajósa, nem térképezett habon,
Szirtek, szörnyek közt, eddig ismeretlen
Távolokig) - ahogy, még soha nem volt
Pályán, a síma, sík habok helyett
Az ég meredekét mérő merész terv
Szerint, oromló, hallatlan gerincen
Bizarr csodákat csipkéz új művészet!
Képzelet száz kalandja, nyüzsgő, furcsa
Látomások - mint ott tolongnak a
Szorongó agyban s mind lebírhatatlan
Kénnyel küzdvén, hogy testet adj nekik,
Megfojtanak különben: Míg te fürge,
Fínom ujjakkal, gyúrva, vésve képzed,
Minden kis mozdulásban, könnyü-karcsú
És lehelő-élő-virág-meleg
S lágy női testek és fintori szörnyek
Cirmos s ördögképű hadát. Vagy Isten-
Megszállta szentekét, az égbe révedt
Hold-fenségű szem s lágy-körű fény-udvar
Tág gyönyörében; és tüzet lövellő
Vak-mélyü poklok föld-igázni indult
Orv, vakmerő hadát ugratni szánt
Kinyúlt, de nem csapó karddal. Azonban -
Mint testbe öltözött zene, avagy alakban
Megjelent szerelem - nézd ott, a boltív
Hajtása mélyén: mint égből kilebbent
Liliom-Mária! S - ha van a halk kéz
Hab-illetésénél simább puhájú
Szeretetnek hatalma - nézd a roggyant
Sátán-erőt, mint csínyen-ért kölyök-had,
Sunyítva, - és a roppant arcu szentek
Kő-, jég-szinén az elcsordult gyönyört
A Nap-mosolytól. Tiszta bűvölet!
Tűnt menny ígézete! csak (még közel
Ahhoz:) bimbó-gyerek - s hajnali harmat-
S pír-ülte női arcon íly töretlen
S még íly maga-tudatlan. Óh gyönyör-perc!
Óh kőbe írt boldogság! Szíved olvad
S a habszerű kőcsipkék szinte csengnek
Egy zengő mennytől. Dicső mű! Dicsérd,
Hisz nem magad kezén kelt; s azt hogy a
Porból eredt s csillám-éltű halandó
Márványban, kőben s a kényén sok arcot
Nyert anyagban istenként mint teremt
Elmúlhatatlant! (Óh nagy Ég, bocsáss meg
Vakmerő szómnak!) De Neki dicsőség -
Ki szél lehelletén is reszkető vagy
Aléló, bús hüvelyünkbe, kegyelme
Teljén, örök-önmagával beoltott
Magunkkal, rajtunk túl alkotni jegyzett.
Ezért a mély szomj hát, míg nem leled,
Mit céloz forró kényszere! S ezért
Zengje még a tagolt beszédre néma
Állat is Őt; s fogadja kegyesen
E lant-verő ökröt: dícséretére
Formálván itt, vidám, hű áhitatban,
Hogy minden lény hódolatát jelezné,
Szerény erőmmel. És nem ám a roppant
Nagy doktorok erőt és bölcseséget
S tudást példázó képeként - amint azt
Mutatná, szent szokásként, a kiválót
Ábrázó tisztelet! De itten álljon,
Magában, mint van, s nem tudósi jelként,
S célozza, hogy az állat is, szegényke,
Nyelv-béna szájjal áldja azt, hogy élhet,
Füvet, vizet és még a jármot is; mert
Jó itt, e büszke Rendben élni, tenni,
Ki-ki erő szerint legjobban. Állj hát
Itt, néma zengő: s tán hatóbb szavakkal,
Mint sok poéta, ki ékes beszéddel
Nem mond semmit. Zengj, lant-verő barom!
Jövők talánya, kik majdan, nem értve,
Kérdik talán, hogy jutsz ide, a szent
Glóriák s dalosok közé; s tán lesz, ki gúnyt vél
Benned: Ég látja jámbor lelkemet!
És most elég! Szűnj már öröm, dicsekvés,
A cél előtt, a munka közepén -
Erőnk szűk s iszonyú a feladat! -
E tornyon itt, a Műben és a sorban,
Hágó talpunkkal mind fennebb, magunk
Emelte új s új magason! A véső
Sziszeg s csattan a fürge kalapács, bong
A mély kő és dühödve visszamordul,
S tüzet fúj az építőre: míg az, vad
Homlokkal, szikrák villáma s a vert tömb
Porló fehér viharában, csak egyre
Tekint: mint vágni, vésni ki a márvány
Álom-görcsében alvó, beleképzelt
Alakot, eszmét. Óh víg küzdelem!
Jó szenvedés! E sajgó és mezítlen
S mindíg bizonytalan kis Én-t feloldva
A munka ritmusában! A merész s mind
Növőbb mű alkotóinak rendjében itt, -
Óh hív közösség! így együtt, a büszke
Boltívek hátán (több, mint bírhatók
Súlyát hordozni kárhozott Gigászok
Görnyedve, majd gyúlt-dühü gőggel égnek-
Hányt terheként) felugró nagy falak -
S kietlen és tátongó meredélyén
Bizarr csodák (hiszem, minden jövőt majd
Ígéző) épitői. Száz kar, egy cél!
Óh Szép! hajdan hitt - s még magányos - álma:
Csak közös kéz teremt méltón nagyot.
Itt - s mint e szél-magasban, megfeszült
Ínnal, marokkal - úgy a kiterült
Föld hátán, szerteszét! A városok,
Házak dús életű, s a forró ész, kéz
Százféle és csudás formákba öltött
Rendjében. Szép-ívű hidak, utak,
Dús lelemények, lét-hordók, -teremtők
(S hajh, rombolók is!); az anyag s a szellem
Egymásnak átadott dús örökében.
Térben s időben: Mint emitt, kezem
Nyomában, mit - száz névtelen előttem
Végzett, s művében és a szív szerény
Örömében jutalmát megtalált
Munkáját folytatván - továbbvivő
Utódjának itthagy a Névtelen.
Óh perc serénye, minden suta tettel
Tapsért szorongó! Hírt nem űz a nagyság,
Csak belső jót; s nagyot tehet az Egy bár:
Sok névtelentől épül a világ.
És mi a mű különben, bármi is,
Hatásban, útban, mint nagy ujj-gyakorlat
Ábrája, lomja itt, e lét-mühelyben -
A mind nagyobbért, - s a méltó siker: mint
Lesz mind több az ember s épül a lélek.
Ez minden. És ezen függ e világnak
Útja s dolga; s min nősz: a küzdelem,
Mint lábaink új fokról fokra hágnak,
Magunk rakta lépcsőn. Hit, légy velem.
3
A tornyok és a dolgok és a boldog
Dalát mondom! Titkok nyíltát s a békét
S megérkezést. Itt mormolom magamban,
A munka közt; szám mormog és kezem tesz,
Mintha a véső-vájó fürge ujjal
- Szavam kísérve, bíztatva - a buzgó
Lélek s test futna versenyt. Óh, mohó
Láz forrósága! Mind nagyobb ütem, vágy,
S elégedetlen szív! Óh, képzelet
Megvillantotta annyi lehetőség,
Ahhoz, mit tett kezed! Új, hihetetlen,
Fél-ébrenlét s szender mutatta, részeg
Fantáziák; ámultató szinek s csak
Álomban képzelhető csuda ábrák
S még nem volt szók; miket - mondod magadban -
Megrögzítsz majd: s köd lesz mind, mire ébredsz,
Mint más álmok; s marad a fájdalom csak.
A vakmerő s a rajtunk-tul-ba törtnek
Titkos sebe: ki földre hozni vágyott,
Halál kapuin innen még, olyant, mit
Csak ott találsz tán: és minek szerény
Árnya, mit alkotunk. Tökéletesség!
Nagy láz, magunkon túl tenni, tovább -
Kik, mégha az álmok elérhetetlen
Csudáit is felülmúlnánk, azon túl
Vágynánk még: mert a cél, miként a lélek
Szomja: a Végtelen. És annak is
Hány burka van talán: míg mindenen
Átjutsz az Ős-Egyig? Óh lázas álom!
Csúcsok szelétől felvert képzelet!
Mert magasan vagyok. Magasra hágtam,
Apák művén át ím, ez óriás
Katedrális Isten-ihlette, jámbor
(S így még kegyelme gyermekeinek
Merésével megáldott s lehetetlent
Nem értő s ismerő) alapvetői
Nyomában: Chartres-ban, itt, e kicsi dombon
Egy műre szánva már csak életem.
Egy műre: melyre - hogyha néha, talppal
A földön, szem-szükítve, mérve, mester
Módjára, nézek, nap, szél, ívek, ormok
S állványok szédültje, - hadd mondom el, hogy
Nagy, amit érzek! S hogy gaz és sivár
S bolond, vak őrületeivel is,
Míly nagy az ember! (óh, ha épitő, szent,
Jobbik lénye legyőzi majd magában
A rosszat egyszer): S hogy a nap s a dolgok
Nyomoru, szürke vesződségein túl
- Jó nyugtató ez, valld szív, s ha szerényen! -
Az Örökbe épültem. Itt a Mű,
Kezemnek is munkája: életem
Értelme. Büszke ház! Széles alapja
Nyugalmán terpedő, szirt-forma roppant
Hegynyi tömbjén karcsú, könnyen szökellő,
Szellős, büszke tornyai - odanézni
Is szédítő - ormainak hatalmas
Nyomatékával a földön! Az ember
Győző, szűk földi létén túl-törése
A halál házából! Felemelő!
Mert a nagynak látása is nagyot szül!
S ki nézi csak: megtudja, mire képes
Együtt az ember, bár kicsi magában -
S hogy ez van: tiszteletet ad s hitelt
Sors-vert fajunknak! - Mert küzd, szenved és
Meghal az ember: fut perceivel -
S ki alkot: él csak. Zengd, víg számvetés!
(Chartres, 1963 május - Budapest, 1964 február)
munka közben, mormolja magában
1
Ez az élet csak árny, s miben felednéd,
Az is, napunk előtt tovaenyész -
S olyat kívántam, ami több; mivel, mint
Fut az idő, egyre jobban megült
A voltukban nyugalmat nem adó
Dolgok szomorúsága. Hisz kínálva
Hoz itt a nap ezt, azt s amint kezed
Fogná: s a szomjban fúltig kóstolón
Míg forgatod, ínyedben fínoman
Érzed a földi árva és szegény
Dolgokban a fanyar-ízű halált.
Mindenben ez van, az únt, balga semmi,
S marad a végtelen vágy; űr, amit csak
Egy végtelen tudna betölteni;
S pótlás minden. Így, a tompíthatatlan
Élű kínnak tüzét törni, fogadtam
A művészet kegyét: mint, keresetlen,
Forrongó bensőmből szökkenve, formát
Nyert száz hang, kép, s hazárd játék-teremtés
Gyanánt rögzítettem az álmokat,
Sajgó örömben. Óh nagy-szomju lélek
Csöpp-balzsama! Gyarló, próbált menekvés!
Mikor szegény kísérletem a nem-várt
Hír röpke visszhangját zengette. Mert sok
A nem boldog és les magába-zártan,
S némán: szót, oldást. Óh bűvös művészet!
Szép, könnyülni-játék! Amit akartam,
Túlteli, sok volt a derék tömegnek
S engem nem könnyitett. Nincs így kiút, nincs!
Ha van sok is, kinek van, s ki nem is hord
Íly telhetetlen lázt, igényt; a köznap,
Kényszer, parancs, élés, rend, kötelesség
Útját járván; sőt kedves alkalom-szűlt
Helyzetbe - mint család, pálya s barátság -
Illeszkedvén, még boldog is, felejti,
Mint álmokat s ifjúkori szerelmet,
A lelkileg többet, mint ami itt kell,
A napi rendben. - Én kerestem ezt is.
Óhajtozó szívvel vesztem el - únt, bús,
Kalandor - női szem beláthatatlan
Lágy-távlatú s új s új gyürűkben egyre
Messzibb, rejtelmesebb, mély-bűvü fénnyel
Magát fátylazó, kifürkészhetetlen
Tengerében: Vak keresés te! Kába
Sugártól vont bolond tánca a látszat
Útvesztőin! S vágyak csalója: szépség!
A dolgok ős-mélyén - vagy valahol tán -
Élő valóként ottlevő, s a mindent
Rejtelmes lüktetéssel átható-
Vonzó Tökéletesség messzi Napként
Visszasugárzó képe-mása! Isten
Szemének pillantási-pontja! Vágyad
Mohón illetné, inná: s mit elérsz,
Tükrön fénycsillám, csalfa felület.
Hányszor gúny s fintor arra, mit belül hord,
A nőben a szép - óh lidérc üzői! -
És végtelen szomj dús csapdája csak.
Így csökkent - láttán nem képzelgve - lázam,
Itt hordván neme végtelen siralmát,
Pár-választási álcaként a Szép-pel;
Vagy fel sem mérhető kincseit annak
Áruként tárva, nem tudván, mi érték,
Mint gyémántot lelt vad, potomra dobva,
Hitvány üvegként. Vagy, mint nem egyenlőn,
Nagy-tétü játékban, egy odanyújtott
Gazdag lélek hittel teli, egész
Világát elfogadva: dús adóként
Élvezvén a Szép bűvölő hatalmát -
Az avval csillogó lárva-üresség -
Szívszaggató komédiája közt a
Nemek táncának. Mert egy elveszett
Mennynek (mesés volt-ős-egységnek) égve
Sajgó hiánya könnyültét az ember
A szerelemben keresi; a két
Véglet egységében: És míg a négy kar
Reszketve zárt kapcsaiból a dúrva
Halál ki nem tépi (óh földi, véges
Dolgok legszörnyűbbje, mindennek átkos
Gúny-semmisége!) - boldog is lehet
Nem egy, s az egymást-meglelés nem álom -
Ha nem e tündér-káprázat, a szépség
Futó-bolondjaképpen, de a lélek,
Emberség szép láncában vágyja azt
(Míg ál-szerelmek korcs, sivár üzelme
Tombol, nyüszít körűl): Ám bárhogy is van -
Kit minden-elmulón-túli igény visz,
Nem áll meg itt, az ideiglenesben,
S még méltó társ és külső nyugalom
Enyhén is csendben megszólal belűl
A végtelen-vágy; mert két-arcu lényünk
Egy teljét szomjaz: és mit itt a térben,
Létben, napban tehetsz, elvégzi kéz,
Erő, - de mit munkáljon az a részed,
Mely sokszor úgy szenved benn, mintha nem
Innen való volna, s valami rejtett
Különbre vágy? S ilyenkor, mint a semmit,
Hagynál már embert, s mindent, mit teszel,
Botot ragadva indulni, utatlan
Nagy úttalanokba. Mert hontalan
Az ember s mindenből kimenne - érzi sokszor -
Egy álmodott világ-vég semmi-szirtjén
Az elveszett hazát siratva, sajgó
Honvágyban. Gyenge perc! Oh bús, bolond,
Magát így elhagyó! Aki - mivelhogy
Kínlódva érzi, hogy több, mint amit
Magából az élet s a fínomabb
Szellem szép rendjén is kiteljesíthet,
S valami mást vár, s mert nem tudja, mit -
Ohajtoz egy köd-honba. Amikor
Így illan mind, mire támaszkodott
S mit üldöz vagy elért - eszmélne végre,
Hogy mi nyugvást jelent s méltón betölthet
Embert, ezer s ezer próbálkozáson
Is túl már: ha túlépít önmagán -
Emberfölöttit! - Én ezért, a nagy láz,
Elégtelenség, forró nyugtalanság,
Ingó és árnyszerű ezer kisértet
Megfoghatatlan és szorongató
E rém-világában oldást, nyugalmat
Lelni, - s únván, mi van s fogott - a végső
Dolgoknak szomját gyújtom csak magamban,
Nem meddő vágyban: az örökbe nézvén,
Teremtve, ami nincs. Eképpen eddig
Hiú dolgokra költ szerény tudásom
S eszközeim javával, itt, e - messzi
Időkben állni szánt s még sohasem volt
Csudáju - dóm nagy hívő áhitatban
Csupán a Műre (s jutalomra, hírre
Nem) néző jámbor épitőinek
Sorába álltam. Sok meddő, sivár vágy
Fordult s a tett fűtőjévé szökött;
Nem ingat száz szél egymást váltva már s lágy
Ön-elhagyás! Hit, állj hátam mögött.
2
Óh, röpke napnak törpe szenvedése,
Feloldva egy Nagyban! Óh percnyi gondok
Híg semmi-árnya, kurta örömök;
Vér-, szív- s ideg emésztő harca, kín közt
Tartott magunkért, száz leső veszéllyel -
Felejtve s eltemetve! Már egyébért
Vítt küzdelemben, mint e vak sanyargás,
Éh, szomj, sok külső kellék lomja közt,
Hogy meg ne haljunk. Vagy, e testi rongyok,
Szükség vagy szenvedély, ital, falás,
És fej fölött tető, s ágy nyomorult
Csontot pihentető parancsain túl -
A hír, rang, érdem, bámuló szemekben
Emelkedés, s úr-, s nő-kegy! Mint gyerek-
Játék, nagyos kislány s virgonc süvölvény
Sürgő buzgalma a bohó mutatvány
Arcot pirositó virtusa közt,
Felnőtt-szemet lesőn: Óh híg dicsőség!
Óh! bábjáték! Száz s száz bolondja: Messzi
Látvány ma mind csöndes, révült szememnek,
Már itt a tornyon! Oh zűrös, sivár tánc -
S bódultjai! Míg a magára ébredt,
Rút széthullás s a Vég veszélye közt
A csaló dolgokat felismerően,
Meg nem tanulja - mentésül s a Többért
Egy Roppant-ba építeni magát!
Boldog, ki így van! S nem könnyű menekvés
S lágy munka, nem! Kínnal vítt s végtelen
Száz úttalanjában (mint tengereknek
Hajósa, nem térképezett habon,
Szirtek, szörnyek közt, eddig ismeretlen
Távolokig) - ahogy, még soha nem volt
Pályán, a síma, sík habok helyett
Az ég meredekét mérő merész terv
Szerint, oromló, hallatlan gerincen
Bizarr csodákat csipkéz új művészet!
Képzelet száz kalandja, nyüzsgő, furcsa
Látomások - mint ott tolongnak a
Szorongó agyban s mind lebírhatatlan
Kénnyel küzdvén, hogy testet adj nekik,
Megfojtanak különben: Míg te fürge,
Fínom ujjakkal, gyúrva, vésve képzed,
Minden kis mozdulásban, könnyü-karcsú
És lehelő-élő-virág-meleg
S lágy női testek és fintori szörnyek
Cirmos s ördögképű hadát. Vagy Isten-
Megszállta szentekét, az égbe révedt
Hold-fenségű szem s lágy-körű fény-udvar
Tág gyönyörében; és tüzet lövellő
Vak-mélyü poklok föld-igázni indult
Orv, vakmerő hadát ugratni szánt
Kinyúlt, de nem csapó karddal. Azonban -
Mint testbe öltözött zene, avagy alakban
Megjelent szerelem - nézd ott, a boltív
Hajtása mélyén: mint égből kilebbent
Liliom-Mária! S - ha van a halk kéz
Hab-illetésénél simább puhájú
Szeretetnek hatalma - nézd a roggyant
Sátán-erőt, mint csínyen-ért kölyök-had,
Sunyítva, - és a roppant arcu szentek
Kő-, jég-szinén az elcsordult gyönyört
A Nap-mosolytól. Tiszta bűvölet!
Tűnt menny ígézete! csak (még közel
Ahhoz:) bimbó-gyerek - s hajnali harmat-
S pír-ülte női arcon íly töretlen
S még íly maga-tudatlan. Óh gyönyör-perc!
Óh kőbe írt boldogság! Szíved olvad
S a habszerű kőcsipkék szinte csengnek
Egy zengő mennytől. Dicső mű! Dicsérd,
Hisz nem magad kezén kelt; s azt hogy a
Porból eredt s csillám-éltű halandó
Márványban, kőben s a kényén sok arcot
Nyert anyagban istenként mint teremt
Elmúlhatatlant! (Óh nagy Ég, bocsáss meg
Vakmerő szómnak!) De Neki dicsőség -
Ki szél lehelletén is reszkető vagy
Aléló, bús hüvelyünkbe, kegyelme
Teljén, örök-önmagával beoltott
Magunkkal, rajtunk túl alkotni jegyzett.
Ezért a mély szomj hát, míg nem leled,
Mit céloz forró kényszere! S ezért
Zengje még a tagolt beszédre néma
Állat is Őt; s fogadja kegyesen
E lant-verő ökröt: dícséretére
Formálván itt, vidám, hű áhitatban,
Hogy minden lény hódolatát jelezné,
Szerény erőmmel. És nem ám a roppant
Nagy doktorok erőt és bölcseséget
S tudást példázó képeként - amint azt
Mutatná, szent szokásként, a kiválót
Ábrázó tisztelet! De itten álljon,
Magában, mint van, s nem tudósi jelként,
S célozza, hogy az állat is, szegényke,
Nyelv-béna szájjal áldja azt, hogy élhet,
Füvet, vizet és még a jármot is; mert
Jó itt, e büszke Rendben élni, tenni,
Ki-ki erő szerint legjobban. Állj hát
Itt, néma zengő: s tán hatóbb szavakkal,
Mint sok poéta, ki ékes beszéddel
Nem mond semmit. Zengj, lant-verő barom!
Jövők talánya, kik majdan, nem értve,
Kérdik talán, hogy jutsz ide, a szent
Glóriák s dalosok közé; s tán lesz, ki gúnyt vél
Benned: Ég látja jámbor lelkemet!
És most elég! Szűnj már öröm, dicsekvés,
A cél előtt, a munka közepén -
Erőnk szűk s iszonyú a feladat! -
E tornyon itt, a Műben és a sorban,
Hágó talpunkkal mind fennebb, magunk
Emelte új s új magason! A véső
Sziszeg s csattan a fürge kalapács, bong
A mély kő és dühödve visszamordul,
S tüzet fúj az építőre: míg az, vad
Homlokkal, szikrák villáma s a vert tömb
Porló fehér viharában, csak egyre
Tekint: mint vágni, vésni ki a márvány
Álom-görcsében alvó, beleképzelt
Alakot, eszmét. Óh víg küzdelem!
Jó szenvedés! E sajgó és mezítlen
S mindíg bizonytalan kis Én-t feloldva
A munka ritmusában! A merész s mind
Növőbb mű alkotóinak rendjében itt, -
Óh hív közösség! így együtt, a büszke
Boltívek hátán (több, mint bírhatók
Súlyát hordozni kárhozott Gigászok
Görnyedve, majd gyúlt-dühü gőggel égnek-
Hányt terheként) felugró nagy falak -
S kietlen és tátongó meredélyén
Bizarr csodák (hiszem, minden jövőt majd
Ígéző) épitői. Száz kar, egy cél!
Óh Szép! hajdan hitt - s még magányos - álma:
Csak közös kéz teremt méltón nagyot.
Itt - s mint e szél-magasban, megfeszült
Ínnal, marokkal - úgy a kiterült
Föld hátán, szerteszét! A városok,
Házak dús életű, s a forró ész, kéz
Százféle és csudás formákba öltött
Rendjében. Szép-ívű hidak, utak,
Dús lelemények, lét-hordók, -teremtők
(S hajh, rombolók is!); az anyag s a szellem
Egymásnak átadott dús örökében.
Térben s időben: Mint emitt, kezem
Nyomában, mit - száz névtelen előttem
Végzett, s művében és a szív szerény
Örömében jutalmát megtalált
Munkáját folytatván - továbbvivő
Utódjának itthagy a Névtelen.
Óh perc serénye, minden suta tettel
Tapsért szorongó! Hírt nem űz a nagyság,
Csak belső jót; s nagyot tehet az Egy bár:
Sok névtelentől épül a világ.
És mi a mű különben, bármi is,
Hatásban, útban, mint nagy ujj-gyakorlat
Ábrája, lomja itt, e lét-mühelyben -
A mind nagyobbért, - s a méltó siker: mint
Lesz mind több az ember s épül a lélek.
Ez minden. És ezen függ e világnak
Útja s dolga; s min nősz: a küzdelem,
Mint lábaink új fokról fokra hágnak,
Magunk rakta lépcsőn. Hit, légy velem.
3
A tornyok és a dolgok és a boldog
Dalát mondom! Titkok nyíltát s a békét
S megérkezést. Itt mormolom magamban,
A munka közt; szám mormog és kezem tesz,
Mintha a véső-vájó fürge ujjal
- Szavam kísérve, bíztatva - a buzgó
Lélek s test futna versenyt. Óh, mohó
Láz forrósága! Mind nagyobb ütem, vágy,
S elégedetlen szív! Óh, képzelet
Megvillantotta annyi lehetőség,
Ahhoz, mit tett kezed! Új, hihetetlen,
Fél-ébrenlét s szender mutatta, részeg
Fantáziák; ámultató szinek s csak
Álomban képzelhető csuda ábrák
S még nem volt szók; miket - mondod magadban -
Megrögzítsz majd: s köd lesz mind, mire ébredsz,
Mint más álmok; s marad a fájdalom csak.
A vakmerő s a rajtunk-tul-ba törtnek
Titkos sebe: ki földre hozni vágyott,
Halál kapuin innen még, olyant, mit
Csak ott találsz tán: és minek szerény
Árnya, mit alkotunk. Tökéletesség!
Nagy láz, magunkon túl tenni, tovább -
Kik, mégha az álmok elérhetetlen
Csudáit is felülmúlnánk, azon túl
Vágynánk még: mert a cél, miként a lélek
Szomja: a Végtelen. És annak is
Hány burka van talán: míg mindenen
Átjutsz az Ős-Egyig? Óh lázas álom!
Csúcsok szelétől felvert képzelet!
Mert magasan vagyok. Magasra hágtam,
Apák művén át ím, ez óriás
Katedrális Isten-ihlette, jámbor
(S így még kegyelme gyermekeinek
Merésével megáldott s lehetetlent
Nem értő s ismerő) alapvetői
Nyomában: Chartres-ban, itt, e kicsi dombon
Egy műre szánva már csak életem.
Egy műre: melyre - hogyha néha, talppal
A földön, szem-szükítve, mérve, mester
Módjára, nézek, nap, szél, ívek, ormok
S állványok szédültje, - hadd mondom el, hogy
Nagy, amit érzek! S hogy gaz és sivár
S bolond, vak őrületeivel is,
Míly nagy az ember! (óh, ha épitő, szent,
Jobbik lénye legyőzi majd magában
A rosszat egyszer): S hogy a nap s a dolgok
Nyomoru, szürke vesződségein túl
- Jó nyugtató ez, valld szív, s ha szerényen! -
Az Örökbe épültem. Itt a Mű,
Kezemnek is munkája: életem
Értelme. Büszke ház! Széles alapja
Nyugalmán terpedő, szirt-forma roppant
Hegynyi tömbjén karcsú, könnyen szökellő,
Szellős, büszke tornyai - odanézni
Is szédítő - ormainak hatalmas
Nyomatékával a földön! Az ember
Győző, szűk földi létén túl-törése
A halál házából! Felemelő!
Mert a nagynak látása is nagyot szül!
S ki nézi csak: megtudja, mire képes
Együtt az ember, bár kicsi magában -
S hogy ez van: tiszteletet ad s hitelt
Sors-vert fajunknak! - Mert küzd, szenved és
Meghal az ember: fut perceivel -
S ki alkot: él csak. Zengd, víg számvetés!
(Chartres, 1963 május - Budapest, 1964 február)
1 megjegyzés:
Nagyon szép. Köszönjük.
És minden jót!
Üdvözöl
Tomi
Megjegyzés küldése