" „Kell?” De mihez? – A kényelemhez? A létezéshez? "

Petri György: Demi sec

Eltervezzük, hogy d. e. 9-től 11-ig,

maximum 12-ig, fél 1-ig, s akkor még

ebédelhetünk együtt, esetleg. Eltervezzük,

de számításaink jóformán sohase válnak be.

A kapcsolatok lépten-nyomon

tele bonyodalommal.

– Ő késik valamiért, én viszont

csak akkor ébredek, mert későn feküdtem le,

amikor érkezik.

                            Szerelem félálomban,

hosszú, zsibbadt heverés, az időérzék megbomlása.

Mikor az egymás után szívott cigaretták

áramlásba hozzák végtére a megalvadt

tettrekészséget,

                            már délután felé lejt

ez a nap is. Kapkodva öltözés: gondatlan mímelt

gyengédségben bujkál a titkolt rosszkedv.

(Csak most el ne hangozzék az a

„Szeretsz?”!)

Az ebéd jó. Háromfélét eszünk,

a fogásokat megfelezve. Erre,

meg utána a drága borozóra

egy heti pénzünk rámegy,

de a bor jó, és jók a hosszú

amerikai cigaretták.

                            Ezt tudjuk:

zökkenőmentesen együttműködni

ízek, szeszek meg a füst élvezetében.

Ilyenkor könnyen esik a beszéd is,

a haszontalan, de igényes csevegés

– jobbadán arról, hogy itt nemigen lehet élni

másképpen, mint a szellemet munkára fogva,

kedélytelen komolysággal, s lemondani

játékosan szabad kiéléséről sokféle ötletünknek,

nem kívánva a tér tágasságát, arcok és helyszínek

cserélődését olykor.

Ilyen körülmények között a társasélet, persze,

elsorvad. Úgy bámultunk egymásra mind F.-éknél

is a legutóbb, ahogy háromnapos,

beszáradt szendvicseket

tanulmányozunk elkeseredetten egy rossz szagú

presszóban, ahová, eső elől, beverődtünk.

Aztán és végre: egyedül.

Most már egy körúti, olcsó sörözőben.

Miért is ez a megkönnyebbülés, hogy elbúcsúztam tőle?

Akivel jól érzem magam mégiscsak, nemegyszer,

aki nem akadályoz semmiben, és igazán

soha, egy szóval sem firtatta vagy vitatta

a szenvedély elégséges voltát kapcsolatunkban.

Miért kell folyvást tudakolnom:

Kellenek ezek a találkozások? Szükség van erre?

Vele vagy nélküle: nem maradna

minden egyéb változatlan?

Mintha más dolgok függése valamitől

igazolná azt a valamit.

– Süllyedő léghajón

kérdezik így mindenről:

„Kell?”

De mihez? – A kényelemhez?

A létezéshez?

Szilárd padló van itt

meg bútorok; és én

időmmel, mely korlátlan rendelkezésemre áll.

Ha tetszik, zsúfolásig tölthetem,

ha tetszik, nyitva hagyom

eljöhető esélynek –

Ez a csend itt, éjfél s hajnal között,

amelyben egy zöldpaprika husa

a fogam alatt deszkaként recseg,

és fülsértőn süvít egy szál gyufa,

nem tud választ ilyen kérdésre: „Kell?”

Ebben a csendben, ahol jobb minden mozdulattól óvakodni,

ebben az üres szobában efféle kérdésnek

képtelen dolog volna elhangzania.