"a kedves annyi már csak, mint a harmat a déli rét füszálán"

Szabó Lőrinc: Aki elvesztette a feleségét

A szeptemberi táj, a viz, a domb
s a rajta pöfögő vonat,
mely kerete volt annak, aki már
a végtelen időbe távozott,
előtte áll ma is.
Csak néz a levegőbe meredve, mint aki még
nem hiszi el, hogy nincs, amit keres,
s a képet, mely végleg darabokra tört,
a mindenség elemeiből igyekszik
eszelős vággyal ujrateremteni.
A vizbe gázol szikrázó verőben,
s a kedves arc elszórt cserepeit
gyüjtögeti a ringó viztükörről.
Az alkony tűzsugarából hálót csomóz magának,
s a parti fák horgonyába fogózva
az emlék tarajos páráiba meríti.
Amit kifog belőlük, csak a hold,
mely most rugaszkodott a dombgerincről el,
s oly másmosolyu, mint a keresett.

Sürüsödik az est. Az osonó
árnyakból lassan összeáll a hiány,
előbbre lép és fojtogatóra válik.
Az álom zsibbadtságát felcseréli
a húsbavágó kiszolgáltatottság,
mely tudja, hogy a kedves annyi már csak,
mint a harmat a déli rét füszálán,
s ismerős hangja atlantiszalatti vizmélyekből jön, ha még hallható.
Talpa megborzong a hideg kövön.
Belép a házba, hol a szoba
sötétjéből, mint fehérszirmú nagy seb,
ásít felé a bevetetlen ágy.