Szabó Lőrinc: A kurtizán prédikációja
Szabbam ádittám: minden lángban áll!
Barátaim, lobogó lángban álltok.
Lángol a száj és szátokban az íz,
a piros hús, a fehértestü víz:
az élet felgyujtotta a világot!
Szabbam ádittám: minden lángban áll,
felgyujtotta a szenvedély tüze,
a düh, a kín, a vágy, a vér tüze,
a mindig újraszülető halál:
az ördög ég és minden lángban áll,
az ördög ég és nem birtok vele.
Szabbam ádittám! – megmondta a Mester
és vallom én, Vimálá kurtizán.
Egy csókomért száz aranyat fizettek
és hirdették, hogy szebbet, édesebbet
nem adott érte soha földi lány;
és köröttem is minden lángban állt,
mert felgyujtotta a szemem tüze,
a szerelem és gyötrelem tüze,
és enyhűlni akart a szomj, a vágy
s velem, a tűzzel oltotta magát,
és nőtt a láng és nem birtunk vele.
Szabbam ádittám!… És remete lettem,
koldusnál koldusabb. S ti idejöttök
és sírtok, látva, hogy hajam levágtam
s borjak ganaját eszem itt a sárban,
de szavatokban Mara sír, az ördög:
sirattok, mert szívetek lángban áll
s Mara ez a láng, az élet tüze,
a tudatlanság, a méreg tüze,
s amíg vágytok, a tűzre nincs halál,
Mara forgó kereke egyre jár:
újraszülettek, nem birtok vele.
Szabbam ádittám! – a Királyfi mondta
és vallom én, a boldog kurtizán.
Éltem, megcsömörlöttem, megnyugodtam,
a vágyak élő láncát megtagadtam
s várom a semmit a halál után;
én megtagadtam az ördög csalétkét
és kialudt bennem a vér tüze,
a szenvedés és szenvedély tüze,
az időnek én elértem a végét,
a léten és istenen túli békét
és megváltottam magamat vele.
Szabbam ádittám! – mondta Buddha, és ti
azt mondjátok, hogy megint szép leszek!
Hívtok vissza, hogy fiatal vagyok még
s csókom emléke ajkatokon ott ég
és sajnáljátok férges testemet.
És te is hívsz, kit legjobban szerettem,
te jobban sajnálsz, mint ők, sohase
felejtesz, mondod, s hogy szemem tüze
most is a régi: gyémánt és egyetlen –
hát nesze, ha szép, itt van a hires szem:
kitéptem! vidd és légy boldog vele!
Vidd! – Vagy nem kell? – Menekűltök, bolondok?!
Talpatok láng és láng az útatok!
Mara rabjai, örök tűzben éltek,
az ördög akar élni, ő az élet
és énreám már Buddha mosolyog.
Szabbam ádittám: minden lángban áll,
de nekem nem kell többé semmise,
magam magánya vagyok, remete:
az akaratnak elértem a végét,
a léten és istenen túli békét
és vár az örök semmi gyönyöre.
Szabbam ádittám: minden lángban áll!
Barátaim, lobogó lángban álltok.
Lángol a száj és szátokban az íz,
a piros hús, a fehértestü víz:
az élet felgyujtotta a világot!
Szabbam ádittám: minden lángban áll,
felgyujtotta a szenvedély tüze,
a düh, a kín, a vágy, a vér tüze,
a mindig újraszülető halál:
az ördög ég és minden lángban áll,
az ördög ég és nem birtok vele.
Szabbam ádittám! – megmondta a Mester
és vallom én, Vimálá kurtizán.
Egy csókomért száz aranyat fizettek
és hirdették, hogy szebbet, édesebbet
nem adott érte soha földi lány;
és köröttem is minden lángban állt,
mert felgyujtotta a szemem tüze,
a szerelem és gyötrelem tüze,
és enyhűlni akart a szomj, a vágy
s velem, a tűzzel oltotta magát,
és nőtt a láng és nem birtunk vele.
Szabbam ádittám!… És remete lettem,
koldusnál koldusabb. S ti idejöttök
és sírtok, látva, hogy hajam levágtam
s borjak ganaját eszem itt a sárban,
de szavatokban Mara sír, az ördög:
sirattok, mert szívetek lángban áll
s Mara ez a láng, az élet tüze,
a tudatlanság, a méreg tüze,
s amíg vágytok, a tűzre nincs halál,
Mara forgó kereke egyre jár:
újraszülettek, nem birtok vele.
Szabbam ádittám! – a Királyfi mondta
és vallom én, a boldog kurtizán.
Éltem, megcsömörlöttem, megnyugodtam,
a vágyak élő láncát megtagadtam
s várom a semmit a halál után;
én megtagadtam az ördög csalétkét
és kialudt bennem a vér tüze,
a szenvedés és szenvedély tüze,
az időnek én elértem a végét,
a léten és istenen túli békét
és megváltottam magamat vele.
Szabbam ádittám! – mondta Buddha, és ti
azt mondjátok, hogy megint szép leszek!
Hívtok vissza, hogy fiatal vagyok még
s csókom emléke ajkatokon ott ég
és sajnáljátok férges testemet.
És te is hívsz, kit legjobban szerettem,
te jobban sajnálsz, mint ők, sohase
felejtesz, mondod, s hogy szemem tüze
most is a régi: gyémánt és egyetlen –
hát nesze, ha szép, itt van a hires szem:
kitéptem! vidd és légy boldog vele!
Vidd! – Vagy nem kell? – Menekűltök, bolondok?!
Talpatok láng és láng az útatok!
Mara rabjai, örök tűzben éltek,
az ördög akar élni, ő az élet
és énreám már Buddha mosolyog.
Szabbam ádittám: minden lángban áll,
de nekem nem kell többé semmise,
magam magánya vagyok, remete:
az akaratnak elértem a végét,
a léten és istenen túli békét
és vár az örök semmi gyönyöre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése