Álmában járt utoljára azon a helyen. Akkor nem kellett elmennie odáig, már ott volt, igaz, nem magától értetődően, kívülről, máshonnan került oda, álmában is tudta ezt, de az odakerülés még az álom előtt volt, azon kívül (az mikor van, hol van?), nem tartozott oda. Semerről sem érkezett. Az az álom az ottlét volt, semmi más.
Most, mikor erre gondolt, annyi év után és oly nagy távolságból, végiggondolta a lehetséges érkezési utakat. Odakívánkozott arra a helyre, de nem hitte, hogy még eljuthat oda. Mintha igazából sohase azt csinálná, amit abban a pillanatban legjobban szeretne, jutott eszébe. Most is, hogy ezen az értelmetlen odamenésen töprengett, elhessegette a hozzá legközelebb álló változatot, s kezdte a legtávolabbival. Jöhetett volna Kanizsa felől a töltésen - de hát mit keresett volna Kanizsán? S mivel jött volna onnan? Nyilván kerékpárral, mi mással, kocsival nem jöhetett volna, hiszen a töltés le van zárva, csak a biciklik tudnak átmenni a korlátok mellett. Még álmában sem szabad úgy járnia, mint egykori utcabeli vetélytársának, akiről nemrég hallotta, hogy egyik nyári éjszakán motorkerékpárral fönnakadt a lezárt korláton. Előző nap még nyitva volt, mert takarították be a töltésoldalból a szénát. A papucsa még másnap is ott kallódott a töltésoldalon, senki nem merte elvinni. Csak elugrott otthonról a barátnőjéhez, nyár volt, meleg, miért is húzott volna cipőt.
Kanizsa felől a réten is jöhetett volna. Ha nappal jön, és tavasszal és valóban Kanizsa felôl, akkor a réten jött volna, hogy megnézze a földeket, a szántóföldeket, ki van a határban, milyen munkák folynak. Senkit sem ismerne meg, senki sem ismerné meg, átmenne ott, bámész idegen. Megpróbálná megkeresni a kút maradványait, a kerekes kútét, amelynek kereke már gyerekkorában eltűnt, csak a kút gödre maradt, ledeszkázva, benne a titokzatos-sötét, rét-sötét vízzel. Ivott is belôle egyszer. Édeskés volt a vize. Beleborzongott a szavak hűvösébe.
Aztán végtére is jöhetett volna a cigányfaluból, igaz, hogy a cigányfaluba is kellett volna kerülnie valahogy. Ott volt közvetlenül az ér mellett. Titokzatos, idegen, félelmetes hely. A '70-es árvíz után építették a cigányoknak a falut a falu mellett, amikor a Tisza elvitte putrijaikat a töltés mellől. Sose merészkedett be közéjük, nézni is csak akkor nézett arrafelé, ha onnan éppen senki nem nézett feléje. Volt ebben valami alapvetôen zavaró, valami alapvetôen tisztázatlan.
És jöhetett volna a falu felől, annak rendje s módja szerint, a Halász utca végén elkanyarodva az úttal, nem rögtön lefutva a folyóparthoz, hanem át a Kaparáson, míg odaérne a Kűlukhoz.
És jöhetett volna a szántóföldeken keresztül, a házuk felől, egykori házuk felől végigfutva a földjükön, az épp hogy csak kibújt kukoricasorok között, megállás nélkül, meg sem botolva, alig érintve a porhanyós talajt, kifutva a sorok közül az útra, és az egyik kocsinyomot kiválasztva néhány lépés után a Kűluknál találná magát.
Itt találná magát, bármelyik irányból is érkezne, a Kűlukig mindenképp elmenne, leguggolna és rátámaszkodna a híd téglából rakott peremére a Tisza felőli oldalon, és nézné az ér vízimohákat fésülő vizét. Belemerülne és ottmaradna örökké a Tisza felé futó eret bámulni, és ugyanakkor fölállna, átmenne a hídon, megállna a hídtól pár lépésnyire lévő lejárat előtt, és nagy levegőt véve lefutna a csapáson egy végtelen hosszú futásban, suhanna azon a tizenpár méteres szakaszon az erdőig, és abban a suhanásban is ott maradna örökké, s míg ott hevítené és hűtené futása a töltésoldalon, befutna a fák között tévedhetetlenül cikázó ösvény nyomában az erdőbe, és addig szaladna, amíg a lendület vinné, és ott állna meg éppen azon a tenyérnyi tisztáson, ott találná magát álmában ámulva, úgy állva hátrahajolva, mint amikor az íjat megfeszítik, de cseppet sem lenne feszült, teljesen elengedné magát, megadná magát a látványnak, a helynek, a hűvösnek, a melegnek, az erdő párás leheletének, és bármi jönne, az nem lenne jövés, és nem lenne menés, minden csak lenne és ő egy lenne vele. Úgy állna ott felfelé tekintve, mintha térdepelne lehajtott fejjel, megadva magát, nem akarva tovább.
Álmában járt utoljára azon a helyen, de annak is már több mint húsz éve lehet, hogy ezt álmodta, a gyerekkor ködébe vész, hogy mikor volt, de elköltöztek már a faluból, mert ez is a visszagondolós, hátulgombolós álmai közé tartozik. És talán azért is maradt meg benne az álom emléke, mert sehova sem tudta tenni, ahogy egyes cédulák, iratok szoktak évekig, évtizedekig lebegni az íróasztalon és környékén, mert semmit sem lehet vele kezdeni, semmihez nem kapcsolódik, nincs még egy darab, amelyikkel közös kategóriát alkotna, nem lehet sehová elrakni, de eldobni sem lehet, ami ugyanaz.
(Mit lehet kezdeni ezekkel a gondolatokkal, ezekkel a szavakkal, szavakkal, szavakkal, és mit tudok kezdeni én ezzel ebben a pillanatban, pillatbana, pillabanat, pilaltbna, most mikor írom ezt, gépelek tíz ujjal, félrenyúlok, mert tízféle helyen, tízféle betűkiosztással dolgozom immár, és összevissza keverednem bennem nemcsak a saját tévedéseim, hanem már mások tévedési szokásai is. Hová tegyem az asztalról ezt a cédulát, álmom céduláját, a megválaszolhatatlan leveleket, a sehová sem tartozó, kiszakított idézeteket, amelyek már soha sehova nem kerülnek vissza, hová a gyászjelentéseket?)
Álmában tavasz volt, igazi kikelet, már lombosak voltak a fák, nyers-zöld szaga volt az erdônek, és keringett a fákban a víz, a levelekből szinte kicsordult ott fönn, az ég alatt, ellentmondva a gravitációnak, a nap megvilágította a lombokat, ragyogtak az ártéri fehér füzek levelei, és a fák szürke kérge is valami ünnepi fényességet árasztott. Igen, nyilván nem is e világi volt ez a fényesség. Mert mintha nem is a nap fénye verődött volna vissza az olajzöld levelekről, hiszen nem is zöldnek látszottak, csak az éteri csillogásuk volt, és a fény kitöltötte a levelek közötti teret is, a lomb ragyogott, sok-sok fa lombja, és olybá tűnt, mintha hatalmas lenne az erdő, végeláthatatlan, amelyben el lehetne tévedni, ha onnan, arról a fényes tisztásról továbbmenne, holott ismerte az erdőt, tudta, hogy nem lehet ott eltévedni, szinte nincs is szélessége, csak egy csík a folyó partján. De hát hogyan mehetne onnan tovább, dehogyis mehet.
Csend volt. Tökéletes csend. A fákban keringő nedvek hallgattak, és a folyó is hallgatott, alig néhány méterre onnan, de már az álmon kívül, zaj nélkül siklott a víztömeg. Tiszának hívják, de ott nem volt neve, névtelenül, hang nélkül, szó nélkül, jelentés nélkül, értelem nélkül folyt a víz a medrében és keringett a fák testében szüntelen.
Nem lett vége annak a pillanatnak, nem ment át másik álomképbe, nem történt belôle semmi, nem történt semmi esemény, nem volt esemény, csak ez a kitágult pillanat, ez a végtelenség.
Ha a halálra gondolok, így képzelem el, hogy állok ott, azon a napsütötte tisztáson, az agyvérszegénységnek abban a végtelen fényességében, bámulom a nézhetetlenül fényes, vakító lombokat, és mégis nézni tudom őket, nem vakulok meg, de mást már nem is kell többé néznem úgysem, többé már nincs más látvány a szememnek, csak ez a fényesség, és innen már nem történik semmi, nem kell innen elmenni sehová, csak állni ott, lenni, súlytalanul, tettek és következmények nélkül, feloldódni a párában és a fényben.
*****************************************************************
