"Эх ты, Волга, мать-река, / Широка и глубока"

Эй, ухнем, эй, ухнем!
Еще разик, еще раз!
Эй, ухнем, эй, ухнем!
Еще разик, еще раз!

Разовьем мы березу,
Разовьем мы кудряву,
Ай да, да, ай да!
Ай да, да, ай да!
Разовьем мы кудряву.

Эй, ухнем, эй, ухнем!
Еще разик, еще раз!
Эй, ухнем, эй, ухнем!
Еще разик, еще раз!

Мы по бережку идем,
Песню солнышку поем,
Ай да, да, ай да!
Ай да, да, ай да!
Песню солнышку, поем!

Эй, ухнем, эй, ухнем!
Еще разик, еще раз!
Эй, ухнем, ей, ухнем!
Еще разик, еще раз!

Эх ты, Волга, мать-река,
Широка и глубока,
Ай да, да, ай да!
Ай да, да, ай да!
Широка и глубока!

Эй, ухнем, ей, ухнем!

Еще разик, еще раз!

Эй, ухнем, ей, ухнем!

Эй, ухнем!

И. Репин - Бурлаки на Волге

csak úgy

Paolo Conte -Vieni via con me


Cheb Khaled - Aicha

Mylene Farmer avec Khaled - La poupee qui fait non

"Lázadni, tiltakozni, protestálni, ellenére tenni… – csak az képes, aki becsülheti önmagát!"

... „Akkor viszont nem ismeri maga ezeknek az emberkéknek az életfilozófiáját. Tudja, hogy hogyan vélekednek és hogyan gondolkodnak ezek az életről, és önmaguk felől?

Fejét magasra emelte, szemét a mennyezetre függesztette, és mint valami memoritert, mondani kezdte:

– Mi kis semmik és senkik vagyunk! Semmi beleszólásunk a világ dolgaiba! Esetleg – mert nagyon kedvelik az ilyen fordulatot – kis légypiszkok vagyunk a világ asztalán! Egyetlen jogunk van: befogni a szánkat! Kuss! A nagyfejűek azt csinálnak velünk, amit akarnak. Ki vagyunk szolgáltatva nekik kényükre-kedvükre! Ha tehetünk valamit, az nem egyéb, mint behúzni a fejünket, hadd menjen el a fejünk fölött a történelem, s mi maradjunk észrevétlenek! És így tovább… és így tovább… Nos, hát akkor! Magának nem egyéb a dolga, mint bebizonyítani nekik, hogy ez valóban így van!

Eléje érkezve újra megállt a szőke előtt:

– Értjük egymást? Semmi egyebet nem tesz, mint statuálja: úgy van, ahogyan gondoltátok! Persze, erre aztán meglepődnek kissé, hogy ők nem egészen így gondolták! Dehogynem! – mondja maga. – Nagyon is jól gondoltátok, s hogy ne feledkezzetek meg róla, most összetöröm a heréteket, karotokat s a többi… És természetesen nem öli meg őket, hanem hazaengedi valamennyit, hadd hirdessék mind a négy égtáj felé, Angyalföldön és Kispesten, Pesten és Budán, hogy valóban úgy van, ahogyan azt gondolták, kis piszkok a világ asztalán és semmi több!”...

… „– Soha ne feledkezzen meg arról, hogy az emberek becsülni is képesek önmagukat, olyan mértékben, amilyen mértékben a felfogásuk szerinti tisztességhez hűek tudnak maradni. Nem hiszem, hogy tévednék, ha azt mondom, hogy ezek itt nem maradtak mentek az önbecsüléstől… Nem kértek bocsánatot, barátom! Maradt valami bennük az önérzetből… Tud ennél veszélyesebbet?”…

… „– Lázadni, tiltakozni, protestálni, ellenére tenni… – csak az képes, aki becsülheti önmagát! Úgy is mondhatnám: aki megbízhat önmagában! Még úgy is: aki tisztelheti önmagát! Mi következik ebből? Kiengedne innen embereket, akik gyűlölnek bennünket, félnek tőlünk – és becsülik önmagukat? Számíthatnak önmagukra, ha úgy tetszik? Elkövetne ilyen hibát? Amíg önérzetüknek valamelyes nyoma akad bennük, amíg az önbecsülésnek a szikrája él – addig kevés a rettegés, és kevés a félelem! Addig hiába veri a szívükbe, a lelkük közepébe, a csontjukba, a koponyáik tekervényeibe a félelmet!”…

… „– Meg kell utáltatni önmagukat önmaguk előtt! Amíg ezt nem tette meg, addig semmit sem végzett! Semmit az égvilágon! Utálniuk kell önmagukat és megvetni… Akkor kész a munka!”…

Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

A gondolatindító Galamus cikk
/nem a kisemberek megölése a cél, hanem inkább engedelmes alattvalóvá „nevelése”/

és  a teljes film

"Az ötödik pecsét" (1976) - Sánta Ferenc azonos című regénye alapján. 
Rendező: Fábri Zoltán. 
Színészek: Őze Lajos, Márkus László, Bencze Ferenc, Horváth Sándor, Latinovits Zoltán, Nagy Gábor, Cserhalmi György, Dégi István, Vándor József


és oroszul
Пятая печать (Фабри, 1976) 1/8, 2/8, 3/8, 4/8, 5/8, 6/8, 7/8, 8/8,

"És mikor felnyitotta az ötödik pecsétet, látám az oltár alatt azoknak lelkeit, a kik megölettek az Istennek beszédéért és a bizonyságtételért, a melyet kaptak."

Fábri Zoltán Az Ötödik Pecsétről

"Mindig marad egy fátyol köztem és a lényeg között. Ez a fátyol a vers."

Gyurkovics Tibor : A vers

.
A vers valami éteri magány, amit mégis meg lehet osztani.
Egyetlen pont, melyben benne csillog a világegyetem,
mint pupillán a könny.
Minden egyes vers az élet értelméről szól,
még akkor is, ha csak egy játékos húrpendülés.
Benne van a versben a költő,
mint virágban az illat, tört fűben a kasza egyetlen gyomban
a saját életére tört keserűség.
A versben minden megvalósul – még Isten is.
A „fiat!” gesztusa van benne, a „legyen!”
Ó, ó, verset írni a legszebb, legboldogabb állapot,
az ember maga is verssé válik és elfoszlik az égbe.
A vers – ima, melyben megismerjük legrejtettebb vágyainkat, legöntudatlanabb bolondságainkat is.
A vers – levél, melynek címzettje a halhatatlan szerető.
Talán olyan a vers, mint a kesztyű,
melyet lehúzunk és kifordítva látjuk: saját bőrünk az.
A vers a szeretet nyelve.
Egyetlen verset sem írtam gyűlöletből vagy közönyből.
A vers – a gyermeki kegyelem.
„Kegyelem, kegyelem! Ne öljetek meg!”
A vers, hogy „látva… se… lássanak”.
„Színről-színre,” mégis „tükör által, homályosan.”
Mindig marad egy fátyol köztem és a lényeg között.
Ez a fátyol a vers.
Mégis jobban érzékeltet, mint önmagam és jobban, mint a lényeg
– ő a vers.
A vers megemel – valahová, a sebezhető végtelenbe.
A vers elejteni a vadat, a nagyvadat,
az egyszarvút, hogy vére folyik, noha nincs is vére.
A vers – égi akupunktúra, mely minden ponton érint.
Csak minket szúrnak és nem mi szúrunk.
A vers – szent Sebestyénnek lenni, combszúrva, mellszúrva, nyakszúrva – égi fénnyel szemünkben.
A vers – én vagyok, meg egy kicsit már nem is én.
Átlényegülés, amilyen lehet Krisztussá lenni kenyérből és borból. Vagy fordítva? Testből és vérből eledellé lenni.
A vers könnyű szél simítása homlokunkon
– mintha egy álombéli kéz illetné verejtékcseppjeinket.
A vers egy kézfejre támasztott, tenyérbe ejtett homlok, és oldalt nézés, mert nem bírunk szemből annyi fényt.
Mégis azon tűnődünk – milyen lehet a fény? A vers – véraláfutás a… felhőkön, és felhőjáték a… vérünkben. Vértükör, melyben tótágast állnak a fák, a Loire-menti nyárfák, a Balaton-parti fűzfák, a Tisza-menti nyírfák, miközben mi egy hajó után integetünk, amin utazunk s ami régen eltűnt a kanyarban.


Baradlay Richárd - A fátyol dala / The Perfect Name

"Oly jó így egyszer mélyen örülni"

                   

Kheiron és Akhilleusz

Tóth Árpád: Erdő

Körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A napsütés vidám,
S a forró, sárga ragyogásban
Minden vén tölgy egy víg, élő titán:
Emeli barna karját
Frissen az áldott égbe,
A szent, illatos, teli kékbe,
S rengeti fürtei zöld zivatarját.

Csend.
Kábult fülem hallani véli
A zengő, örök napot odafent,
Billió mérföldek étherén
Átszűrt, ájultfinom neszét:
Ó, csend beszéde, szent csillagbeszéd!

S körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A tömzsi, lustán rezzenő hársak
Illatokkal kenik fénylő, pőre testük,
S lábujjhegyen állva karcsú jegenyék
Néznek át felettük,
Túl a hullámló, mély rengetegen,
Néznek, a merengés halk gyönyörétől
Reszketegen.

Jó így csendesen nézni a fákat,
Érezni a derűt, mely mindent áthat;
Titokban éltem is szépen tovább égett,
Mint számban a parázsló szivar,
S tünődésem is úgy leng, illatos füstje a létnek,
Mint a napfényben a szivarfüst
Kedves, kék karikáival.

Oly jó így egyszer mélyen örülni,
Fáradt, szegény látásomat
Zöld pázsitkendőbe törülni,
Aztán lehunyni a szemem egy percre,
Míg az élet kis, nyomorú perce
Ezer évvé ringatja magát,

S kinyitni aztán
S nézni ezer évvel öregebben,
Túl szerelmeken, búkon, bölcsen, szebben
A nap örökké fiatal
Nagy, zengő aranycsillagát!

"I don't care about their different thoughts / Different thoughts are good for me"

Tanita Tikaram - Twist in my sobriety

All God's children need travelling shoes
Drive your problems from here
All good people read good books
Now your conscience is clear
I hear you talk girl
Now your conscience is clear

In the morning when I wipe my brow
Wipe the miles away
I like to think I can be so willed
And never do what you say
I'll never hear you
And never do what you say

Look my eyes are just holograms
Look your love has drawn red from my hands
From my hands you know you'll never be
More than twist in my sobriety
More than twist in my sobriety
More than twist in my sobriety

We've just poked a little empty pie
For the fun that people had at night
Late at night don't need hostility
The timid smile and pause to free

I don't care about their different thoughts
Different thoughts are good for me
Up in arms and chaste and whole
All God's children took their toll

Look my eyes are just holograms
Look your love has drawn red from my hands
From my hands you know you'll never be
More than twist in my sobriety
More than twist in my sobriety
More than twist in my sobriety

Cup of tea, takes time to think, yeah
Time to risk a life, a life, a life
Sweet and handsome
Soft and porky
You peg out 'til you've seen the light
Peg out 'til you've seen the light

Half the people read the papers
Read them good and well
Pretty people, nervous people
People have got to sell
News you have to sell

Look my eyes are just holograms
Look your love has drawn red from my hands
From my hands you know you'll never be
More than twist in my sobriety
More than twist in my sobriety
More than twist in my sobriety

Születésnapra

Péternek  - sok szeretettel!

Ranschburg Jenő: Idő 

Holnap hatéves nagyfiú leszek!
De mit jelent a "holnap", nem tudom,
mert reggel, hogyha újra felkelek,
a mába fut megint a holnapom.

Holnap ma lesz, s ma volt a tegnap is,
tegnap nem lesz, s holnap nem volt soha
a ma a mából csak a mába visz,
elindul este-reggel ér oda.

A mai-mában élni kell nekem,
a többi bennem él, ha otthagyom:
a tegnap-mára jól emlékezem,
a holnap-mára vágyom már nagyon.

"Mert nincs meg a kincs, mire vágytam"

Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal

Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra,
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
telefonom, úti bőröndöm,
van jó-szivű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz színezüstből,
tollam, ceruzám vigan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegeimnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát,
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.

"erdőtűz gyufaszálból, / mert amikor ledobtad, el nem tiportad"

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

Előadja Illyés Gyula

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös!
ott zsarnokság van
nemcsak a katonásan

pattogtatott „vigyázz”-ban,
„tűz”-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon
félignyílt ajtón
ijedten
besuttogott hirekben,

a száj elé hulltan
pisszt jelző ujjban,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet

növelő néma könnyek
zuhatagában,
kimeredt szembogárban,

ott zsarnokság van
nemcsak a talpraálltan
harsogott éljenekben,
hurráhkban, énekekben,

hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,

kürtben, az operában,
éppoly hazug-harsányan
zengő szoborkövekben,
színekben, képteremben,

külön minden keretben,
már az ecsetben;
nemcsak az éjben halkan
sikló gépkocsizajban

s abban,
megállt a kapualjban;

hol zsarnokság van, ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy rég istened sem;

ott zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek
idegennek felelget;

nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;

az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves;

az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban,
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,

nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szó-mámorban,
mint légy a borban,

mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled,
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban,
az van az orrban, szájban,
hidegben és homályban,
szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak,
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,

fönt a Tejút is már más:
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,
a prédikációból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad;

húnyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék;

vonat kereke, hallod,
rab vagy, rab, erre kattog;
hegyen és tenger mellett
be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
a szív-hökkenésben;

a nyugalomban,
e bilincs-unalomban,
a zápor zuhogásban,
ez égig érő rácsban,

a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

mint víz a medret,
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből,

ő les, hiába futnál,
fogoly vagy, s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába,

beivódik, evődik
velődig;
eszmélnél, de eszme
csak övé jut eszedbe,

néznél, de csak azt látod,
mit ő eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdőtűz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is ő vigyáz már,
gyárban, mezőn, a háznál,

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,

mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.

1950
Irodalmi Újság, 1956. nov. 2.