Szabó Lőrinc születésnapjára

.
Válogatás
Szabó Lőrinc: Tücsökzene - Rajzok egy élet tájairól című szonettciklusából

I. NYITÁNY, A FÉRFI ÖSSZEGEZ, 1945

Táj épül, omlik

Táj épül, omlik, gyúl, gőz-síp hasít
a tücskös éjbe, fátyolbimbait
bontja bodor füst, s hold, ezüst virág,
nyíl a felhők közt, arc, más arcon át,
jön, itt van, már nincs, erdők, városok
örvénye forgat: én magam vagyok
a kép s a keret, s évek, negyvenöt,
lobognak körűl, s mindegyik mögött
ott a többi, ott cirpel, ami csak
enyém volt, vágy, vagy boldog pillanat,
minden elérhetetlen messzeség,
minden kétségbeejtő veszteség,
mind, ami voltam, pénz és szerelem
és halálvágy, és ami sohasem,
az is, kétely, játék és képzelet,
a zűrzavar, amit most rendezek,
hogy értsem magam, s hogy megértsetek:
örök véget és örök kezdetet.

II. MISKOLC, A GYERMEKKOR BŰVÖLETÉBEN, 1900-1905

Ezerkilencszáz

Halkulsz, tücsökszó? Miért? Hová viszel?
Miskolc... 1900... Semmi jel?...
Áh: itt még néma vagy!... Mástól tudom:
valaki kiejtett az ablakon...
De máris zendűl képeid sora:
konyha, gang, kert; és sok kukorica;
majd, az utcán túl, tisztán felragyog
a sakk-kocka-táj, földek, ház-sorok,
telepvége... Por (vagy sár!) volt az út...
Zoltán bátyám csizmája egyszer úgy
beragadt a hóban, hogy ott maradt...
Messziről hallottuk a vasutat:
görgő robaj, fütty, mozdonydohogás,
ott dolgozott az apám... Csupa máz,
olaj s korom volt, ha megjött: a kék
munkaruhát anyuka mosta... Szép
piros sárkány repült a rét fölött...
S te is ott voltál mindenütt, tücsök!

III. BALASSAGYARMAT, IDILLEK AZ IPOLY KÖRÜL, 1905-1908

Anyám dalolt

Anyám dalolt. Legtöbbször szomorú
szövegeket. A megfagyott fiú
szívszaggató volt, s édes-kedves a
fekete tóban fürdő kis kacsa.
De a legjobban az tetszett, ahogy
a Lengyel Himnuszt - szinte lobogott,
mikor azt énekelte: oly üdén
szárnyalt a hangja, s oly szomoru fény
ragyogta be, hogy szívem reszketett,
s bár azt se tudtam, kik a lengyelek,
letérdeltem (így biztosan nagyobb
foganatja lesz!): háromszor csapott
égig a hang, a szent oltár előtt,
a térdrehullásnál, s amikor Őt,
Istent kértük: "Szabad hazánkat, óh,
add vissza nékünk:..." S hogy a zokogó
ima elnémult, csend lett, nagy szünet.
Ez után csak hallgatni lehetett.

IV. DEBRECEN, ÉRLELŐ DIÁKÉVEK, 1908-1918

Gimnáziumban

Új iskola várt, újabb félelem.
"Ne a gimnáziumba!" - végtelen
rimánkodtam apámnak, ne oda
irasson, elég a polgári! A
könnyem csakúgy folyt... De a kutya, hogy
vízbe dobták, hát mégiscsak uszott:
józan ésszel, vagy csak véletlenűl,
de ment minden; úgy látszik, rendkivűl
hasznos volt az elemi szigora...
S épp a latin lett kedvenc tárgyam, a
régi, nagy Rém: a teljes anyagot
előre a fejembe verte, hogy
amit egy éve a bátyám, Zoli,
tanult, énvelem kérdeztette ki:
s hogy így az amo, amas rám ragadt,
a nem is sejtett, kész tudás miatt,
amely most persze hamar kiderűlt,
mindjárt egy kis becsület vett körűl.

Az első vers

Első versemet egy nyári napon

írtam, a hortobágyi vonaton.

Magam voltam. Dél. Tücskök. Vad meleg.

Durúzsoltak, álltak a kerekek.

Vártunk. Döcögtünk. Ett az unalom.

Ohatnál végigdőltem a padon,

úgy kábított már a tücsökzene

meg a sinek egyhangú üteme.

Így lesz ez Balmazig, Debrecenig?

Ásítoztam. Dúdoltam valamit,

valami zsongót: zsongott, kattogott

vonat és világ. S egyszer csak, ahogy

rakosgattam a ringó szavakat,

rímbe kattant bennem két gondolat.

Ez felébresztett, mint valami vicc.

Vers? Nagyot néztem. Hogy is volt csak? Így?

Egész jó játék. De fog menni? Ment!…

Felfrissülve értem el Debrecent.

Olvasás

Mint a csillagokat a távcsövek,

úgy húztam körém, s egyre közelebb,

könyveken át a Világ Tényeit:

éj-nap olvastam. Mindent! Hajnalig,

kis lámpa mellett, s függönyözve a

konyhánk ajtaját. Boldogság, soha-

nem-álmodott, töltött be: Nemcsak én

vagyok (ha vagyok) bolond! Mint a fény

mihelyt szabad, oly határtalanúl

tágúlt a lelkem, nőtt, már messze túl

kíváncsiságban s reményeiben

iskolán s minden hasznon: Végtelen

nyílt elém, hisz most eszközt, szárnyakat

kaptam, repülni, s törni zárakat:

az Irodalmat: születő, arany

lángok zsúfoltak, gyerekmód ugyan,

de úgy, ahogy az első távcsövek

tömték új csillagokkal az eget

Semmi és Soha

Be más lélek volnék ma, ha, amit

annyiszor megálmodtam, fényeit

benned is gyujtva átcsap elbüvölt

testünkön az a láng, mely a gyönyört,

megosztva, csak növeli! Át, igen,

és akkor! Ha rögtön a végtelen

békét adja, vágy, lelkifurdalás,

sőt semmi helyett a teljes varázst

adja a boldog első szerelem!…

Tavasz üdve, valóság: szüntelen

azt siratom!… S te, te csak alkalom

lettél a veszteségre: én tudom

talán a legkevésbé, ki-mi vagy:

káprázatom voltál csak, s mialatt

szőttelek, el is eresztettelek:

te akartad így, s így lett a neved

s ami lehettél volna valaha,

így lett lassan mind Semmi és Soha


V. BUDAPEST, EMBER ÉS VILÁG, 1918-1947

Babits

Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.

Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.

Mit láttam benned? Magam végzetét.

Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.

Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.

Mit bennem te? Dacot és szitkokat.

Aztán, mit én? Jövőm rémálmait.

S te? Egy torzonborz állat vágyait.

Én? Istent, akit meg kell váltani.

Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.

S később? Hogy ellenség én vagyok.

S én? Azt, akit soha el nem hagyok.

Te, tíz év mulva? Tán mégis fiad?

S én, húsz év mulva? Láss már, égi Vak!

S húsz év mulva, te? Nincs mit tenni, kár.

Húsz év mulva, én? Nincs mit tenni, fájj!

S a legvégén, te? Igy rendeltetett.

S én, ma s mindig? Nincs senkim kivüled

Különbéke

Ördögöt angyal, a gonoszokat

gyűlöltem előbb, a gazdagokat;

aztán mindenkit. Megútáltam és

megvetettem az embert, az egész

földi förtelmet, s álmot, hiteket,

igazságot, a hiú képzelet

szépelgéseit, a bérenc agyat,

a bölcs s buta magyarázatokat,

tömeget, egyént. Aztán az idő

és a közöny, a fertőtlenitő,

lefojtotta öngyilkos lázamat:

harminchárom évnyi tapasztalat

után mint vigasztalan harcteret

jártam a mocskos, leprás életet:

Különbékém, keserű remete,

vállat vont és dolgozott: semmi se

vonzotta már, csak a kivételek

és – mint végső remény – a gyermekek.

Légiriadó

Ágyú, tűz, vér, fekete robajok

helyett fehér durúzsolás? Dohog

a kazán, kék-zöld tündöklés a táj,

a fedélzetre parti lepke száll

és ahogy hanyatt dőlök a padon,

nem a folyón, a felhők közt uszom:

vágytalan ringás, szent semmittevés

gyógyít, unalom édessége és

egyformaság: keringő szigetek

s a sík part szépsége, fűz-ligetek…

Ugató tankok, kormos vonatok

helyett a fehér hajó: hol vagyok?

Háborúban? A mában? Huszonöt

év minden tűnt öröme összefut

e hihetetlen napba a Dunán,

és csak sóhajtok, mikor délután

légiriadóra bődűl a gép…

Végezz itt, ha kell, Rettenetes Év!

Mi még?

Mi volt szép? Mi még? Kapásból, s ahogy

Kína mondja: a Tízezer Dolog,

az Egész Élet. Napfény, hópehely.

Nőkből, lányokból még egy tízezer.

Tízezer dal, kép, szobor. A tudás.

A nagy Szfinx s a papírgyártó darázs.

Tízezer álom, vers és gondolat.

A Cuha völgye. Mikroszkóp alatt

a lélek. A bors keresztmetszete.

Repülőgépről Svájcra nézni le.

Egy távolodó csónak. Meduzák

Helgolandnál. Kalypszó. Egy faág

a börtönből. Kislányom mosolya.

Az igazság. A régi Korcula.

Mosztár tücskei. Párizs. Titisee.

Tíz fényévem a Sziriusz felé…

Nem, nem, így a leltár is töredék:

Szép volt a vágy, hogy Semmi Sem Elég!


VI. KÖZJÁTÉK, AZ ELKÉPZELT HALÁL, 1947

...kilátón...

kiviszlek még egyszer a Balaton

fölé, a kilátóra. Arcodon

a szél csókja: én vagyok! Nagy, kerek

hold száll a csorba Badacsony felett

s vízi fényhídja majdnem ide ér.

Hallod, hogy cirpel a szentséges éj?

Nyílik a lélek: magát figyeli,

de ráfonódnak a tér idegei

s végtelen mélység s magasság között

fortisszimóba csap át a tücsök:

szikrázik az i és pendül az ű,

ü-rű-krű, kri-kri: telten s oly sürűn,

oly visszhangosan, s úgy gyürűzve, mint

sziget körűl a hab ostroma: mind

teltebben, ahogy tavaly s azelőtt

s ahogy mindig fog: sződd magadba, sződd

bele magad a szövetébe és

sóhaj leszel és megkönnyebbülés,


VII. UTÓJÁTÉK, HELYZETEK ÉS PILLANATOK, 1957

Ars poetica

Drótoztam épp az uj lány papucsát.

„Lehet erről is verset írni?” – „Hát…

Verset érzés fűt.” – „S ez bizony nem az!”

„Nézd más szemszögből. Lehetne panasz.

Sőt méreg. Hogy herdálom az időm!

Csipeszt kérek, tűt. A kereskedőn

kifogni viszont egész jólesik.

Vagy a suszteron. Még a gyerek is

örűl, ha gyárt valamit a keze.”

„De ha nincs…” – „Gyártson a képzelete!

Nyomd meg. Most át a lyukon. Túlpuha

volt a szögedhez az a parafa.

De így majd tart. Türelem kell, s ami

nincs még, az akarat kieszeli.”

„Jé! Mit nem tetszik…” – „Én már üveget,

varrtam már azt is! S most mossunk kezet.”

„De ügyes az úr…” – „Hát még a fiam…

Egyszóval: érzés!… Na, jó?” – „Csakugyan!”

Elismerés

Vendégségben volt nálunk az apám;
roskatag már s nyugdíjas. Volt-e rám
büszke? - sohase tudtam. Sorozat
könyvem alig érthette. Neki csak
a visszhangjuk számított, gondolom,
s a család híre; így szomszédokon
mérte s a helyzetemen: ki vagyok;
s az bizony sanyarú volt. Míg papok
dicsértek - (Mihály bácsi!) - valamit
érzett, "amivel büszkélkedhetik";
csakhogy Mihály már nem élt... Nos, hogy ott
volt nálunk s az új könyvre hallgatott,
a majdnem-kész "Tücsök"-re, hirtelen
itt-ott könnye buggyant, majd csöndesen,
mert Klára hivta, hogy kész az ebéd,
megigazitotta pápaszemét,
s szégyellősen magához szoritott:
"Hát ez, fiam... valami... nagy dolog."

A miskolci "deszkatemplom"-ban

Sír kint az ég... Sír s anyját temeti
a költő... "Hogy sír! Óh, hogy szereti!"...
Férfi fáj benne s zokog a gyerek.
Mert lelhetsz asszonyt, jót is, eleget;
de ha anyádtól búcsúzik a szív,
úgy érzed, metszik a gyökereid...
S eszedbe jut tíz év. Húsz. Negyven év.
A föltétlen szeretet! S a tiéd:
az nem az volt! S eszedbe sok teher:
Ő hordta! s te mit vettél róla el?
S öregedő sóvárgása feléd;
s hogy (hányszor) úntad!... Legszentebb Cseléd,
te, Egyetlen, sírhat a kisfiad
a "deszkatemplom" duc-ege alatt -
veszítve szeretünk csak igazán,
döbbenten, mint most én, édesanyám,
hogy üres a vég s mind hiú a gyász:
Jaj, nincs holnap! Jaj, nincs föltámadás.