Hazugság

Kuczka Péter: Hazugság

Légy őszinte, kérted, most az egyszer,
tudni szeretném hányadik vagyok az
életedben, hány nőt öleltél, csaltál,
csókoltál, kínoztál, hánynak hazudtad,
csak őt szereted s közben már egy másik
arca, öle, melle járt fejedben. Édes, jó
szeretkezésünk után kérdezted s közben
lágyan simogattál, s vallató szemed is
kérdezett, kezed is, erős, szép melled
cirógatott, mindent megtettél, tudni
akartad, milyen életet éltem előtted.
Hallgattalak. Eszembe villant, hogy
délelőtt másnál voltam, őt öleltem
futó kalandban. És jöttek, jöttek a
többiek is, ki nevével, ki névtelenül
csak, egész testével, vagy arcával,
szép kezével. Egyiknek búgó hangja jött,
másiknak combja, térde, nedvének íze,
követték egymást, egymásba folytak,
reszkettek, hevertek, haraptak, sírtak,
becéztek, ölükbe fogadtak egyszer, vagy
hónapokig, hetekig, pénzt adtak, igaz
segítséget, részeg mámort, felejtést,
bűnt, bánatot lelkifurdalást, így
tolongtak emlékeimben s én már
megmerevedtem emléküktől, szádba
csókoltam mélyen, szorítottalak, föléd
feküdtem és mindegyikükbe hatoltam
benned, kérdező, szívó, ölelő, forró
öledben, s azt mondtam: az első te vagy.

Szemem tábortüzénél

Utassy József: Szemem tábortüzénél

Vagyok, aki vagyok.

Nagy két szemem
tábortüzénél
ragyog, aki ragyog.

De csak az lobogjon,
de csak az ragyogjon,
ha kinek énnélkülem is
ragyognia van ok!

Vagyok, aki vagyok.

Agyam dzsungelében
sejtelem,
köd,
titok.

Ám én a nagyfényű fagyban,
fönn,
a csillagos magasban is,
árvácskát nyitok.

Vagyok, aki vagyok.

Öreg,
magányos,
őszezüst ember,

kinek megmosta lábát
a Tenger,
kinek megmosta lábát
A TENGER.

"Úgy néztem magamra mindig"

Szécsi Margit: Úgy néztem

Úgy néztem magamra mindig,
ahogy csodára nézni illik,
csodára, az ember fiára,
kezeire, nyírott hajára.

Szécsi Margit: Költő a Holdban - Összegyűjtött versek - MEK
.

ÉNEKEK ÉNEKE

Salamon király: Énekek Éneke

Szép vagy, ó, szerelmesem, szép! Lábadat sarú diszíti, ritka drága gyöngyű;
tomporodnak kerülete, mint a mesterek kezéből kikerült kösöntyű.

Lábadszára, mint aranyszín fundamentumon szökellő karcsú oszlop, márvány;
a te két emlőd nyugalma, mint a liliommezőkön legelő két bárány.

Köldököd mint illatozó olajok nyomától síkos szép kerekded csésze,
hasad mint a zafirokkal rakott elefánttetemnek drága tündöklése.

Hasad mint a liliommal köröskörül megkerített dús gabonaasztag;
karod ámbraszín pereccel, két kezed nehéz gyürűkkel aranyosan gazdag.

Balkezed a fejem alatt, jobbkezeddel megölelgetsz, megcirógatsz, édes;
nyakad mint a karcsú torony kimagaslik hasonlóan Libanon hegyéhez.

Nyakad mint a Dávid tornya; méz csepeg nyelved hegyéről; ínyed édességes;
fogaid mint most fürösztött tiszta hófehér juhocskák; ajakad tömjénes.

Halántékod mint a sűrű selyem lomb közül kitetsző darab pomagránát;
szemed mint a kék halastó: arcod ékességeinek ki mondhatja számát?

Tégy engem mint egy pecsétet a te kebeledre, mint egy bélyeget karodra,
mert kemény a szerelem mint a koporsó és erős mint nagy vizeknek sodra.

No, szerelmem, gyere menjünk a mezőre, illatoznak künn a mandragórák;
már a szőlő is virágzik, s kifakadtak ajtónk előtt a gyümölcshozó fák.

(Babits Mihály)

"az ég se tudja: zápora hova hull, belőle mi pezsdül "

Weöres Sándor: TATAVANE KIRÁLYNŐ

Ó, ti szárnyas ősök!
Zöld ágat és száraz vesszőt adtatok nekem,
hogy palántázzak s verjek két birodalmat.
Kicsi vagyok mint a menyét, szűz, mint a hold keleten,
könnyübokájú mint a gazella, de nem futok el,
szivem néma sugalmatokra hallgat.

Az Elefántcsillag vitte tizenötödik évem,
a Sárkánycsillag hozta e tizenhatodikat.
Az ősök rendje szerint lehetne három férjem
és hét szeretőm a szentelt jázmin-lombok alatt.

Nem illanok magamfajta lányokkal a rétre,
kacagni, kecskét fejni, édes tejet inni,
inkább a ti fényetekben ülök a trónon évről évre,
ébenfa-bálványként a világ terhét fejemre venni.

Néger karavánok, arab hajók áruit adom-veszem,
jutalmazok, bár legtöbbjét majomnak s görénynek hiszem,
de az ég se tudja: zápora hova hull, belőle mi pezsdül.
Elitéltek mezítlen nyáján nézek keresztül,
mintha szülőjük volnék, valamennyit úgy szeretem,
vesszővel bűntetem, vagy pallossal, ha kell,
s ha szivem vérzik, szemem se rezdül.

Apáim, anyáim: keljetek! Ne zárjon a hamuval teli korsó,
a homályban segítsetek engem,
kérlel csöpp fekete lányotok, királynők közt utolsó,
várlak a füzéres cédrus-teremben.

Két kő-oroszlán közt ülök, mellettem üres a férfi-trón,
mint hajnali felhő tüzel rubin-pártás homlokom,
bíborral festett ujjaim, álmos mandulahéj-szemem
mint az isteneké, villanva sujt és emel;
ami nektek édes volt és keserű: most én ízlelem.

Vállamon narancs-szín lepel, sötét hajamon tűzvirág-koszorú,
felsír a síp, zümmögnek a heréltek, terítve az oltár.
Jer, Bulak-Amba ősapám, csillagos bika-homlokú!
Jer, Aure-Ange, tejet ontó szép istenasszony, ki ősanyám voltál!

Oltáron terítve mangó, aréka,
roskadásig az idei rizs, barna kókusz, fehér kopra,
körötte piros virágok halma,
illatos szantál-füst száll a magasba.

Nagy szellem-férfi, kinek neve nincsen: egyél!
Nagy szellem-asszony, kinek neve nincsen: egyél!
Hatalmas üresség a dobpergés-mögötti csendben: egyél!

Hívlak, habok feletti apám,
hajdani nemzőm, Batan-Kenam,
közelegsz négy-elefánt-vonta Nap-szekereden,
az öt mennyei vihar emeltfejű csörgőkígyói között,
korallfüzéres, örökifjú harcos,
kék ingbe öltözött,
égi cápacsont-lándzsás, teknősbéka-pajzsos,
öveden a hét táncosnő-csillag levágott fürtjei lobognak,
elefántjaid, tigris-hadat tiporva, súlyosan dobognak
és megpihensz könyökölve a világvégi zengő kék hegy hajlatán:
köszöntlek, ragyogó vendég, messzi apám!

Leplembe bujok, ki se látszom,
ijedt vendéglátó gazdasszony,
félig-bontott narancsot kinálok arany-tálon:
tőled fakadtam, nézz rám pillanatra,
hisz ruganyos vagyok és karmos, mint erdei macska,
megállsz, ha látod zöld szikráju sötét szemem,
fehér parázs fogsorom,
mögötte csontvázam, mint szitakötő, csipkés-finom:
lásd egynapos asszonyod! nem méltó egy mosolyodra?

Idézlek, Aruvatene, anyám!
Én hívlak, a te lányod! Szeretsz-e?
Kicsinyedet, öledbe vehetsz-e?
Nézd, Éjkirálynő, csöpp harmatod:
hogy csillog a bőre, duzzad a keble!

Te sürü-csillagú mennyei sudár pálma, táncolok neked,
fújjátok a sípot, dörgessétek a dobot,
táncom szele meglegyint, ha úgy akarod!
csattog ezüst boka-csörgőm, a tőled kapott!
repül narancs-szinü kendőm, a tőled hagyott!

De ha szép arcod pára-halovány:
régi kelyhedből véremmel itatlak,
fordíts hátat, nyugton hagylak,
némán egyél-igyál.

Jer te is, Andede, jó nagyanyó,
vén vagy, mint a szél,
a kemence-parázsban szuszogó.
Ílyen vén sose leszek én,
virágnyílásra elmuló.

Andede, jó nagyanyó,
ráncos vagy, mint a kő,
a hegyről leszakadó.
Ílyen ráncos sose leszek én,
forrás vagyok, sziklából fakadó.

Andede, jó nagyanyó,
mosolyogsz, mint a sárga sivatag,
a csontot őrlő, fogatlan homokzuhatag,
a menny széléig vonuló.
Így sose mosolygok én,
két birodalom úrnője vagyok,
ölemben kard és kenyér,
könnyem rájuk csurog.

Andede, jó nagyanyó,
csámcsogsz, mint a zöld sárkány,
a pusztaságot fölfaló.

De nem lakhatom jól sosem én,
két nép a kezemből enni kér
s mindig kardot kiván a kenyér.

Andede, jó nagyanyó,
apró vagy és erős, mint gyökér a földben,
folyton korhadó, sose pusztuló.
És mindenki anyja vagyok,
valamennyit ölbe venném,
valamennyit megetetném,
de mire kezem egyet mozdul, meghalok.

Nagy szellem-férfi, kinek neve nincsen: egyél!
Nagy szellem-asszony, kinek neve nincsen: egyél!
Hatalmas üresség a dobpergés-mögötti csendben: egyél!

Gyertek elő, nem-feledett, régi nagyok,
mennykupola-keblű királyasszonyok,
villámló, vitéz királyok!
Tudom, hogy a jó
mind tőletek való,
de ha baj kavarog,
oka, egyedül, itt vagyok:
én, árva árnyatok,
pálcátok alá borulok,
ne kíméljetek, suhogtassatok!

Segítsetek! Az égre!
Ó, én, szűz páva-jérce,
ki eleven tojások helyett
kapott teste alá izzó köveket,
mind féltve borítja szárnya,
kotolva kelti, hiába.
Két ország kínja tüzel alattam,
sosem kel ki a világ boldogsága.

1956

...............................................................

Weöres Sándor lap.hu

Weöres Sándor versek a Google Video-n

Én azt akarom

PAPP MÁRIÓ: ÉN AZT AKAROM

hogy nagy legyen
meg kék
és ne fújjon benne a szél

csak egy ajtaja legyen
nehogy csalni lehessen vele bárhogy is
és reggel is este legyen
hogy újból mellém feküdj
amikor felébredsz

de azért süssön a nap
meg folyjon egy folyó is benne
ne legyen határa se széle
és a sarkaiban fák meg madarak legyenek

egyedül legyünk
és sok barátunk legyen
az ablakon folyton kedves vendégek kopogtassanak
és mindenki együtt legyen mindenkivel

....................................................................................

Papp Márió, író, költő, műfordító, újságíró
Budapesten született (1948. július 27.)

Édesanyja: Matán Emília (horváth nemzetiségű)

Érettségi: Toldy Ferenc Gimnáziumban

Az Irószövetség tagja: 
Az Akusztika Alapítvány alapító tagja, (Fiatal Dalosok Találkozója)
"Közméltóság" magazin főszerkesztője 

MÚOSZ tag és ezen belül a MÚOSZ Vállalati és Ügyfélkapcsolati Lapok Szakosztályának alapító tagja:

A Láng Sport Egyesület játékosa 
Kedvenc sakkozója szerintem Emanuel Lasker 

Művei:
Versei, írásai jelentek meg
a Kortárs, Látóhatár, Nagyvilág, Színkép, Forrás folyóiratokban,
szerepel
az Ifjúsági Szemle,
a „…csönd vagy te színészkirály” (Latinovitsra emlékező),
"Az örvénylő-szívű vándor" (Kormos Istvánra emlékező),
a "Tűzpróba",
a "Verses országjárás", és
a "Beszélgetések Petri Györggyel" című antológiákban illetve esszégyűjteményekben

valamint:
Arckép, háttérben ifjúsággal, versek, 1976;
A felszínesség diadala. Esztétikai tanulmány a sznobizmusról és a giccsről, tan., 1977;
Túlérettségi, filmforgatókönyv, 1980;
Fáziskésés, versek, 1989;
Halálosan ébren, versek, 1991;
Határtalan családok. Horvát költők, szerk., ford., 1991;
Vetetlen égen. Sárvár - tizenegyedszer. Diákírók, diákköltők antológiája, szerk., 1991;
Nagy vadászkönyv, szerk., 1992;
A kaland vége, versek, 1997;
100 híres ember 100 sakkjátszmája 1997.
Köszönöm jól, versek, 2000
Én írok önnek, versek, 2001
Így sakkoztak ők, 2003
Iskolánk (Mária Ludovikától Raul Wallenberig), szerk., 2004
Magyarország 1000 csodája, 2006
Szerelmem Horvátország, 2006
Egy pornográf történet /Tanulságok sakklépésben, 2006
A Magyar Sakkvilág (MSV) állandó szerzője

Díjai:
Nívódíj 1977,
KISZ-díj 1978,
SZOT-ösztöndíj 1980,
A Művelődési Minisztérium Dicsérete 1983,
Móricz Zsigmond-ösztöndíj 1984.

"De hirdetem, hogy bűneink mulandók!"

Garai Gábor: Bizalom

S ha százszor is becsapnak, és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha épp az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítnek,
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet.

De csöndes szóval, eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;

ki-be jár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!

Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva ma betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.

S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül .

Hajnal

Arthur Rimbaud: Hajnal

Átkaroltam a nyári hajnalt.

A paloták ormán még semmi sem moccant. Halott volt a víz. Az árnyak tábora még nem kerekedett föl a liget útjairól. Mentem, fölriasztgatva a fürge és langyos leheleteket; és a drágakövek pillantást lövelltek, és a szárnyak zajtalanul felemelkedtek.

Az első esemény az volt, hogy az ösvényen, a már friss és ólomszürke csillogással rakotton, egy virág megmondta a nevét.

Fölnevettem a fenyők közt lebomló vízesésre: az ezüstös csúcson megismertem az istennőt.

Akkor egyenként felemeltem a fátylakat. Hadonászva, a fasorban. A lapályon, ahol aztán elárultam jelenlétét a kakasnak is. A városban a tornyok és a kupolák között menekült; és én üldöztem őt a folyó márvánnyal kövezett partjain, koldusként futottam asszonyi lénye után.

A kaptatón, egy babérliget mellett átöleltem rengeteg fátylával; éreztem egy kicsit hatalmas testét. Aztán a hajnal is, a gyermek is elterült a fák alatt.

Mire fölébredtem dél volt.

Illyés Gyula fordítása

Arthur Rimbaud művei

Őszinteség

„– Ha akarod, még őszintébb leszek – mondta nekem egyszer egy hevesvérű társam a tanfolyamon. S én már akkor is ezt feleltem neki: – Szükségtelen.

Olyan nagyon őszinték mi ne legyünk egymáshoz.

És ma is ezt vallom. Mert mi a vége?

Minthogy egyik se tud a másik igazával mit csinálni, ki-ki a magáét hangoztatja tovább, s így haladnak párhuzamosan a semmi felé. S ez még a kisebbik baj.

Mert közben hamar el is hangzik a szó…

S vannak szavak, amelyek végzetesek, tudjuk, s amellett még csak nem is igazak.

Vagy nem egészen.

Mert mihelyt kiszalad a száján, hogy nem szeret, vagy ilyesmi, hogy nem tud velem élni – minden eldőlt, mert visszavonhatja-e másnap?

Vagyis formákon múlik az élet.

– Gyűlölöm – lehet ebben is igazság. Viszont, mihelyt elfogadom a granadai éjszakákat tanulságul, akkor már nemcsak ennyiből állunk.

S akkor óvatosnak lenni mégiscsak érdemes.”

************************************************
„Mert mi az, hogy csalni?”

**************************************

Füst Milán: A feleségem története (részlet)

Füst Milán - (Wikipedia) 

Füst Milán - (DIA)

Szeretni...Mit is jelent igazából?

"– Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit.

El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta az egyik a másiknak: „Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!…” Mi az hogy „de ha még egyszer” – gondolkozott Dömdödöm –, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást.

„Ejha!” – mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. „Én szeretem az embereket – ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával –, de azt nem tűrhetem…!” – óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. „Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!” – mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott.

S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: „Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem.”

Erre igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: „Én igazán szeretlek.”

Mi az hogy igazán, háborgott magában Dömdödöm. – Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán?

Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem.

S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból, és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: „Dömdödöm.” Azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm.

– És akinek azt mondta, hogy dömdödöm, megértette őt? – kérdeztem.

– Egészen bizonyos lehetsz benne – mondta Mikkamakka –, ámbár könnyen meglehet, hogy ezt a történetet Aromo találta ki, és Dömdödöm tényleg nem tud mást mondani csak azt, hogy dömdödöm."

Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő (részlet)

http://www.szepi.hu/irodalom/lazar/kerek/index.html

Együtt és külön

Szabó Lőrinc: Együtt és külön


Egyenruhában vagyok, egyszerű
egyenruhában, mint a réti fű.

Egyenruhában, mint a búzaszem,
kezdem, folytatom s végzem életem.

Az egyenruhás tömeg alkotott,
mindenkihez nagyon hasonlitok.

De bármennyire anyám a tömeg,
magam örülök, magam szenvedek,

ahogy a harmatot s a nap tüzét
minden szálán külön érzi a rét,

vagy ahogy a kiégett földeken
egyenkint hal meg a sok búzaszem.

.......................................................................

Szabó Lőrinc versek a Google Video-n

Fű

Szabó Magda: Fű

Oly kis lelkem van, hogy ilyen parányi
nincs senkinek talán.
Beszélek én, de hangom is pici,
hát nem figyelsz reám,
azt sem tudod,
hogy katona vagyok,
mert én nagyon kis katona vagyok,
engem nem is látsz, csak a kardomat;
van ám sok kardom, forgatom,
villogtatom, suhogtatom,
még tisztelgésre is kirántom,
szigorú az én kapitányom,
nem szól, de süvölt cudarul,
fél ám a bokor, lelapul.
S tudod,
én olyan katona vagyok,
hogy nem magam ülöm meg a lovat,
hanem a lovam engem:
csiga meg lepke meg esőcsepp
meg szöcske ül a nyeregben,
de nem haragszom, oly piciny szívem van,
nem fér abba harag,
ha indulok, megyek gyalog,
viszem a lovamat,
s ha fáradok
se búsulok,
inkább dúdolgatok,
este, ha feljön a csillag,
elhallgatok.

Hajolj felém, tanulj meg engem,
próbád meghallani csepp hangomat,
hogy rám ismerj, ne légy olyan magad,
olyan tökéletesen egymagad,
ha egyszer neveden szólítalak
a föld alatt,
s feléd fordítom sose látott,
igazi arcomat.

Szabó Magda - Wikipedia

"miért nő a fü, hogyha majd leszárad?"

Babits Mihály: Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?

"Ilyen az ember. Egyedüli példány."

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

"Az én hitem is van olyan szent"

Szabó Lőrinc: Sirás nélkül

Elég. Megúntam. Ha elhagytak,
hát elhagytak az angyalok.
Nélkülük se tévedek el már,
nélkülük is megmaradok.

Megmaradok, bennem az isten,
megyek a sejtett cél felé.
Az én hitem is van olyan szent
és tiszta, mint akárkié.

Megmaradok már sirás nélkül,
még ha úgy vagdal is tovább
az élet, ahogy én izenkínt
elfaragok egy ceruzát.

A magam katonája lettem,
vállalom a harcot, ha kell;
fütyülök minden kínra és csak
lelkem nyugalma érdekel:

fütyülök börtönre, golyóra,
s győzni fogok!… S ha veszitek,
úgy ásítok majd a halálra,
ahogy rám a puskacsövek.
(1939)

..........................................................

Szabó Lőrinc versek a Google Video-n

„Mert mi az, hogy csalni?”

"Csúnya dolog volt. Éppen Londonban tartózkodott egy régi barátom, Gregory Sanders, kiválóan okos és komoly öregember, gondoltam, felmegyek hozzá beszélgetni kicsit, nála mégiscsak nyugalom van, az a jó kis csend, amelyre szüksége van az ilyen embernek. Hadd érezzem kicsit jól magamat. De még azt se lehetett. Egy régi szállodában lakott, s alighogy felérek a negyedik emeletre, már dörren is a revolver. S közvetlen a közelemben, alig tíz lépésnyire tőlem. És milyen egyszerűen. Mintha csak egy ajtót csapnának be valahol. Úgy látszik, kiskaliberű volt a revolver.

S egy nyomorult kis asszony hevert a lépcső közelében, alig több, mint a gyerek, egy színes kis rongycsomó, mit mondjak? egy posztóbaba, amelyet eleresztett valaki a kezéből. S még vért se lehetett látni, vagy a hangját hallani. Semmit. Engedelmes volt, és azonnal elnémult.
Mint utóbb hallottam, menekülése közben botlott meg a folyosó szőnyegén, s már akkor ott is volt a revolveres ember.
De mint a kóklerek, egy ferde ripacs… megint nem tudtam valami színjátékszerű érzéstől szabadulni. Mert csapzott volt és dülledtszemű, csupa lihegés. Szavamra, mint a moziban, olyan hamis volt az egész.
– Megcsalt – hörögte még ez az állat, aztán ő is elájult.
– Tökfilkó – gondoltam én. – Mindenkit megcsalnak, ostoba bitangja. – S már mentem is odébb. Végtelenül hidegen és elutasítón. Annyira nevetségesnek tűnt most ez a panasz, s oly ellenszenvesnek a cselekedet. Gyűlöletesnek.

Mert mi az, hogy csalni?

Mi ez az ostoba szó ahhoz képest, hogy egy fiatal nő ott fekszik mozdulatlanul és hallgatagon, aki tegnap még sok minden egyebet is tudott, nemcsak csalni. Nevetni tudott vagy emlékezni – s mindez most már nem is érvényes nektek, s ő maga már semmit se jelent? Csak ez az egy szó? Hisz ez csak három ostoba betű, és mégis ehhez kötjük mi magunkat meg az életünket, s hagyjuk, hogy lealázzon minket a porig, a sírig, hogy van ez, és mi van emögött? És mért nem tudom én ezt megérteni, és ha összetöröm is ezt az ostoba fejemet?
Mintha részeg volnék tőle, úgy hatott rám az eset, mintha álmokkal volna teli a fejem. S még napokig utána.

Most menj oda és súgd a fülébe: – megcsaltál. Megöltelek, mert megcsaltál.
Milyen őrjítő ostobaság.
Mert hogy lehet az neki büntetés, amiről nem tud, hogy meghalt – akkor viszont hogy lehet ez elégtétel a másiknak?

Egyszóval, nevetségesek vagyunk mi a gyökerünkig, és mindennemű erkölcsi felszerelésünkkel egyetemben.

Füst Milán: A feleségem története (részlet)

Füst Milán (Wikipedia) Füst Milán (DIA)

"Ha egyszer mindez együttvéve sem az, amit akartál?"

"S most még egy szót. Mert találtam azért valamit, aminek örültem. Dél-Amerikában ugyanis ezt írtam fel egyszer egy papírlapra magamnak:
„Gondold meg, a kínaiak hajlandók volnának egy életen át bámulni ugyanazt a virágot. És nem unják meg. Ha pedig megkérdezné tőlük valaki, hogy mit néznek ezen annyit, szelíden kinevetnék.”
Majd nyomban utána: „M.-fennsík, a tavaknál, május másodikán.
– Hiába vesződöl. Mert képzelj el egy egész életet ekképpen: pástétomot akartál, és csokoládét kaptál – igaz, nem rossz a csokoládé se, csak vedd a többit is ugyanígy: a vidám Julcsa helyett a tűnődő Katalint, szívderítő nyugalom helyett nyugtalanító tüzeket: szenzációkat vagy zenebonát, síp helyett dobot, francia rózsa helyett olasz bazsalikomot… s akkor még csodálkozol, ha nem találod a helyed? Ha egyszer mindez együttvéve sem az, amit akartál?
Hisz nem mondom én, nemcsak a Juliska szép a világon, és nemcsak a pásztorsíp – de ha neked az kell!
S való igaz, sok baj van ezekkel is a végén, mint ahogy mindennel, amit úgy nevezünk, hogy földi szerelem, s amit áhít az ember és óhajt – mindez színültig és csupa igazság, csak el ne feledd a világért, hogy mégiscsak ez az, amit a szíved akart, s a vágyad neked minden poklokon át mutatott, vagyis, hogy ez neked az irányzék, a szentségit a fejednek.
Mert ha te másfelé fordulsz, egy más irányba haladsz, akkor mi a panaszod? Jobbra van az, amit akartál, te meg balra mégy, akkor hogy várhatod a boldogulásodat, ember?”

Füst Milán: A feleségem története (részlet)

Füst Milán (Wikipedia) Füst Milán (DIA)

"Rosszabb volna meg-nem születésed"

Jevgenyij Jevtusenko: Köszönöm

Mondd: „köszönöm”, a szivárgó könnynek,
s ne töröld sietve a szemed.
Hogyha sírva is - létezni könnyebb.
Halott, aki meg sem született.

Ha törten, ha verten is - ki élő,
plazma-éjszakában nem maradt.
Léte a teremtés szekeréről
ellopott zöld fűszál-pillanat.

Nevess nagyot, fogd marokra késed,
harapd, mint retket, az örömöt.
Rosszabb volna meg-nem születésed,
életed akárhogyan nyögöd.

Fagyalszirom-zuhatagban járva,
semmitől s mindentől részegen,
eszméltessen a világ csodája,
ámulj önnön létezéseden.

Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
de váddal se bántsd az életet.
Nem köszönt be még egy élet hozzád,
ez az egy is - véletlen tied.

Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
A pitypangos fűbe vesd magad,
ne könyörögj nagyon a világnak,
nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!

Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
Lelkek élnek a romok felett!
Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
ünnepelve akár szégyened.

Köszönd meg a legfeketébb macskát,
mely előtted keresztbe futott,
utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
amelyen a lábad megcsúszott.

Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
szenvedésed is hasznodra volt.
Mondd: „köszönöm”, a legárvább sorsnak,
hiszen az is ember sorsa volt.

(Rab Zsuzsa fordítása)