Magamról

Saját fotó
Hungary
"Akárki vagyok / Vagyok / Ennyi bennem mindenképpen / Isteni" - Papp Márió: Részleges tökély -------------------- "Az én hitem is van olyan szent / és tiszta, mint akárkié." - Szabó Lőrinc: Sírás nélkül (részlet) ------------------------ A blogom leginkább valamiféle verses hangulati naplóként funkcionál, olvasóként azonban versgyűjteményként is tekintheted. ;-) Bejegyzéseimben a szerzők nevei, a versek, videók, zenék címei gyakran LINKként működnek.

2009. május 11., hétfő

Juhász Frenc: A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából


Édes fiát az anyja hívta,
messziről kiáltott,
édes fiát az anyja hívta,
messziről kiáltott,
a ház elé ment, onnan kiáltott,
nehéz kontyát lebontotta,
szőtt abból sűrű rengő fátyolt,
bokáig-érő drága leplet,
szőtt súlyosan-lobbanó palástot,
fekete-rojtos zászlót a szélnek
a tűz-lucskos, vér-szagú alkony.
Ujjait csillag-kacsokba fonta,
arcát a hold habja bevonta
és úgy kiáltott édes fiának,
mint egykor édes gyermekének,
a ház elé ment és szólt a szélnek,
szólt az énekes madaraknak,
szólt a szerelmes vadludaknak,
odaszólt a didergő nádnak,
a holdban-lebzselő krumplivirágnak,
a földbe-nőtt here-fürtű bikáknak,
a kutat-árnyazó kis ecetfának,
odaszólt az ugráló halaknak,
a gyűrűknek, amik gyapjasan szaladnak:
hallgassatok madarak, ágak,
hallgassatok, mert fölkiáltok,
hallgassatok halak, virágok,
hallgassatok, mert szólni szeretnék,
hallgassatok föld mirigyei,
vibráló-uszonyok, égi-ernyők,
csöndesűlj nedvekbe ágyazott zsongás,
atomok mélyéből szívárgó zajongás,
érc-szemérmű szűzek, vatta-szügyű nyájak
hallgassatok, mert fölkiáltok,
fölkiáltok az én fiamnak!
Édes fiát az anyja hívta,
gyűrűzve szállt föl sikoltása,
szállt a mindenség-csigatekervényben,
oldala megvillant a fényben,
mint halak zsíros-pikkelyes háta,
utakon fém, só lázadása,
Édes fiát az anyja hívta:
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te édesanyád!
Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te édes-öblöd,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te hűs forrásod,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te emlék-emlőd,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te hervadt-sátrad,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te félig-vak lámpád.
Gyere vissza édes fiam, én már mindennek nekiütődöm,
csupa sárga-kék folt a szemem-alja, homlokomon a bőröm,
a combom, lábam-szára,
a dolgok felöklelnek, mint a megbőszűlt kosok,
szarvával nekem-jön a karó, a szék, a kerítés,
megüt az ajtó, mint a részeg kamaszok,
a villany is rossz, megüt az áram,
eres bőrömön jön ki a vérem, mint a megdobott madarak csőrén,
az olló elúszik előlem, mint fémből-való rák,
veréb-lábak a gyufaszálak, a vödör foggantyújával visszavág,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én nem tudok futni már, mint a fiatal anyaszarvas,
vizenyő-indáktól érik a lábam,
csomós, lila növényzet borítja combjaimat,
lábujjaimon csont-épületek nőttek,
kezem-ujja merev, már a húsa is kagylós,
csigahéjas, pikkelyes, palás, mint a régi kőzetek,
minden ágam búcsúzni készűl, beteg,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
mert én csak révülök,
szikáran betölt a benti-látomás,
szikrázik a korhadt, deres szerveken,
mint kerítésen lógó fagyott ingeken
a tél-reggeli kakaskukorékolás,
én hívlak, a te édesanyád,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
a dolgoknak adj újra elrendelést,
a tárgyaknak fegyelmet, szelídítsd meg a kést,
a rakoncátlan fésű mutassa meg magát,
mert én már két ikrás, zöld szem vagyok,
áttetsző-könnyű, mint a szitakötő,
akinek, fiam, te jól ismered,
tarkója, s állkapcsa között
két kristály-alma tölti ki a koponya-üreget,
csak arc-nélküli két óriás-szem vagyok
és nem-földi dolgokat látok ezekkel.
Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
igazíts el mindent a lélekzeteddel.
A fiú ezt meghallotta,
fejét hirtelen fölkapta,
szimatolt tág orr-vedrekkel,
lüktető lebernyegekkel,
fülelt erezett fülekkel,
síró hangra egész-testtel,
mint vadász nyálkás léptére,
erdő-tűz kondor füstjére,
mikor a füst szövetében
sír az erdő, vinnyog kéken.
Egész fejjel fordúlt arra,
hogy a régi hangot hallja,
s érzett ekkor riadalmat:
meglátta farán a gyapjat,
osztott patáit meglátta,
gyopár-csülkeit csudálta,
s ahol liliom világít
szőr-erszényű bak-almáit.
Futott a tóhoz robogva,
szüggyel a lombot kotorva,
teste már habos csatakban,
fehér tajték földre csattan,
két-pár fekete patája,
virágot sebez halálra,
gyíkocska mállik alatta,
hűl toka-szakálla, farka.
Amikor a tóhoz érne,
ránéz holdfényes vizére:
vízben rezeg holdas bükkfa,
tóból szarvas néz rá vissza!
Most látja csak, karcsú teste
vastag szőrrel van befedve,
fedi szőr a térgyét, combját,
rojtos-ajkú vesszőtokját,
feje agancsot rügyedzett,
csont-ág csontot leveledzett,
arcát állig szőr borítja,
ferde-vágatú orrlikja.
Fának veti dús agancsát,
nyakát hurkás erek fonják,
toporzékol, magát töri,
szeretne már kiáltani,
de csak szarvasé a hangja,
amit vissza-hall az anyja,
hullatna fiúi könnyet,
nem-látni fúj vizi-szörnyet,
hogy a szuszogás-örvényen
megragyognak vizi-éjben
virág-uszonyú halacskák,
buggyant-szemű gyémántocskák.
Mikor a víz tolla csappan
szarvas áll a hold-habokban.
A fiú most vissza-kiáltott
elbődűlt nyakát kinyújtva,
a fiú vissza-kiáltott,
szarvas-hangon búgott a ködben:
anyám, édesanyám,
nem mehetek vissza,
anyám, édesanyám,
ne csalogass engem,
anyám, édesanyám,
fölnevelő dajkám,
anyám, édesanyám,
szép habos forrásom,
növesztő-lakásom,
nagy-rügyű csecsbimbóm,
fagytól-óvó sátram,
anyám, édesanyám,
ne kívánd jöttömet,
anyám, édesanyám,
selyem-virágszálam,
anyám, édesanyám,
aranyfogú madár,
anyám, édesanyám,
ne csalogass engem!
Ha én visszamennék,
szarvamra vennélek,
szarv-hegyről szarv-hegyre
dobálnám a tested,
ha én visszamennék
földön görgetnélek,
eres kis emlődet
patámmal megtörném,
szarvval szurkálnálak,
foggal harapnálak,
ágyékod taposnám.
Ha én visszamennék,
anyám, édesanyám,
lelked kiontanám,
nagy zöld legyek dongnák,
csillagok ámúlnák
virág-szerveidet,
akik pedig engem
bőven melengettek,
zsíros ragyogással,
meleg-áramlással,
mint lágy szuszogással
Jézust a kis barmok.
Anyám, édesanyám,
ne akarj te engem,
bizony holtra válnál,
amikor meglátnád
fiad közeledni.
Szarvam minden ága
tekert aranyperec,
szarvam minden gallya
karos gyertyatartó,
szarvam minden hegye
szép ravatal-gyertya,
szarvam minden lombja
aranycsipke-oltár.
Bizony holtra válnál,
ha látnád az égen
röpülni a szarvam,
mint halottak napján
fénylő nagy temetőt,
gyertyaláng-leveles
kő-fát, a fejemet.
Anyám, édesanyám,
ha fölkeresnélek:
téged pörzsölnélek
fekete csutakká,
égetnélek zsíros
fekete agyaggá,
téged megsütnélek
szenes húscafattá.
Anyám, édesanyám,
ne kívánj te engem,
ha én visszamennék
téged fölfalnálak,
ha én visszamennék
házadat földúlnám,
a virágos-kertet
ezer agancs-ággal
össze-kaszabolnám,
kitépném a fákat
szarvas-fogaimmal,
kiinnám a kutat
egy nagy kortyintásra,
ha én visszamennék
házad fölgyújtanám,
akkor kiszaladnék
a temetőkertbe,
hegyes puha orral,
mind a négy patámmal
apámat kiásnám,
föltépném fogammal
koporsófödelét,
csontjait kiszórnám!
Anyám, édesanyám,
ne csalogass engem,
nem mehetek vissza.
Ha én visszamennék
halálod okoznám.
Szarvas-hangon a fiú így kiáltott,
s rá vissza-felelt, szólva az anyja:
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te édesanyád.
Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
főzök majd savanyú-levest, vághatsz bele hagymát karikába,
ropog majd fogad alatt, mint a kő-falat az óriások fogsorában,
adok meleg tejet tiszta pohárból,
tüzeshasú békákkal ijesztő,
zöld óriásvarangy-pislogású pincémben
bort is csurgatok kócsag-nyakú üvegekbe,
dagasztok kenyeret kőzetes ökleimmel, tudok én, tudok én
habos-gyomrú cipót is sütni, ünnepre kalácsot,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
rikácsoló libák eleven-bögyéből téptem dunnádba a tollat,
sírva téptem síró ludaimról, a tollfészek fehérre átolvadt
mellükön, mint a haldoklók szája,
napfényben mosdattam, fölrázogattam a szalmazsákot,
lépteid fölsöpört udvar, terített asztal várja.
Jaj anyám, édesanyám,
nem mehetek én oda vissza,
ne adj nekem te fonott-kalácsot,
édes kecsketejet virágos pohárba,
ne is vessed meg süppedősre ágyam,
ujjaiddal ne dúld föl a ludak mellét,
borod inkább öntsd ki, döntsd apád sírjára,
a vöröshagymákat fond be koszorúba,
tajték-belű lángost süss a kicsinyeknek.
Számban a meleg tej csak ecetté válna,
a kalács előttem kő-teknőccé válna,
borod poharamban piros vérré válna,
dunnád minden pelyhe válna kék lángokká,
itató kis bögréd kék kard-liliommá.
Jaj anyám, jaj anyám, én jó édesanyám,
a szülői házban nincsen maradásom,
nekem a zöld erdő lehet csak lakásom,
gubancos nagy szarvam nem férne házadba,
temető-agancsom nem fér udvarodba,
az én lombos szarvam dübörgő világ-fa,
csillag a levele, tejút a mohája,
csak szagos füveket vehetek szájamba,
első-szőrű gyepet fonhatok nyálamba,
nem ihatok én már virágos pohárból,
csak tiszta forrásból, csak tiszta forrásból!
Nem értem én, nem értem én a te különös, gyötrött szavadat, fiam,
szarvas-hangon beszélsz, szarvasok lelke költözött beléd, boldogtalan.
Ha gilice sír, gilice sír, madárka szól, madárka szól, fiam,
mért vagyok én, mért vagyok én a mindenségben boldogtalan?
Emlékszel-e még, emlékszel-e még kicsiny anyádra fiam?
Nem értem én, nem értem én gyötrött-szomorú szavaid, boldogtalan.
Emlékszel-e még hogy szaladtál, milyen boldogan hoztad haza a bizonyítványt
boncoltál kecskebékát, pettyes-hártyatenyerét a kerítésre szögezted,
bújtad a repülőgép-szakkönyveket, segítettél nekem a mosásnál,
szeretted B. Irénkét, V. J. és H. S. a kosbor-szakállú festő volt a barátod,
emlékszel-e még, szombaton este, ha megjött apád józanúl, hogy örültél?
Jaj anyám, édesanyám ne emlegesd a régi szeretőmet, barátaim
elúsznak mellettem, mint a hal hidegen, a pipacs-nyakú festő
ki tudja hol van édesanyám, ki tudja hol van az én ifjúságom?
Anyám, édesanyám ne emlegesd az én apámat, húsából kivirágzott,
kivirágzott a bánat, ne emlegesd az én apámat,
mert fölkel a sírból, sárguló csontjait összeszedi,
mert föltántorog a sírból, körmeit, szőrét visszanöveszti.
Jaj, jaj jött Wilhelm-bácsi, a koporsós, kis, baba-arcú ember,
azt mondta, fogjam meg a lábad és tegyünk szépen a koporsóba,
de ökrendezni kezdtem a félelemtől, épp akkor jöttem haza Pestről,
Pestre jártál te is vonattal, iroda-szolga, a sínek összecsavarodtak,
jaj, szaggattam volna magamat késsel, beárnyékozta síma arcod a gyertyaláng,
Laci borotválta, az új sógor, a borbély, a gyertya nyálzott, mint a csecsemők,
belseje kifordúlt csillogó belekkel, indákkal, át-ragyogó idegekkel
és körül-álltak a dalárdisták lila sapkában, hangosan sirattak
és megfogtam homlokodat, a hajad olyan eleven volt,
hallottam növését, láttam, ahogy álladon serkednek ki a sörték,
reggelre már fekete volt az állad, másnapra, mint kígyószisz szára a gégéd,
kiszőrösödött sárgadinnyeszelet, kék-káposztás bőrű, sárga hernyó a gégéd.
Jaj, azt hittem benövi a szobát, az udvart, lassan az egész világot
a hajad, a szakállad, benne a csillagok, mint a rovarok zúgnak.
Jaj, jaj nagy zöld eső volt, a gyászkocsi piros lovai rémülten röhögtek,
egyik fejed felé rúgott, a másik bambán vizelt, kicsúszott,
mint az akasztottak nyelve, lila szemérme, a kocsis káromkodott,
mosta a víz a rezesbanda hangját, fújták a cimborák zokogva,
fújták a cimborák a kápolna szamárkenyeres, tüskés falánál,
fújták a cimborák földagadt, fekete ajakkal, szállt a füstölgő ezüst-kosár,
fújták a cimborák kirepedt, vérző ajakkal, vérben-gomolygó szemekkel,
fújták a kártyapartikat, a fröccsöket, fölpüffedt, elszáradt asszonyokat,
fújták a borravaló címeres bolygóit föl az űrbe utánad,
kifújták a lerakódott reménytelenség üledékeit a cimborák zokogva,
tódúlt a villogó, merev, körajkú hangszerekből a hullaszagú űrbe,
tódúltak megkövesedett szeretők, rothadó asszonyok, korhadó baka-nagyapák,
kis házak, bölcsők, zománc-hasú, ezüsthagyma-köldökű zsebórák,
húsvéti harangok, megsokszorozódott megváltók, mint nyitott madárszárny,
tódúltak aktatáskák, vonatkerekek, tisztelgő sárga-pitykés közlegények,
fújták a cimborák rózsaszín fogakkal, mint megfeketedett duzzadt máj az ajkuk,
s te vezényelted őket, jól van fiúk, de szép, jaj el ne hallgassatok,
két kezed egymáson két arany-pók, ízelt nagy lábuk csuklós küllői szíveden,
a cipőd a szekrényben vár a rokonokra, kenyérhéj-kérgű lábadon fehér harisnya
fújták a cimborák a ropogó esőben, mint érc-ádámcsutkák csuklottak a billentyűk,
mint ősmadarak karmai, Carcharodon fogai, ragyogtak a sárgaréz-trombiták.
Jaj anyám, édesanyám, ne emlegesd az én apámat,
hagyd az én apámat, mert szemei, mint rügyek a földből kibújnak.
Édes fiát az anyja hívta,
messziről kiáltott:
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
hagyd azt a kő-világot,
kő-erdő szarvasa, füst-ködök, villany-hálózatok, vegyi-fények,
vas-hidak, villamosok habzsolják föl a véred,
rajtad naponta száz sebet ütnek, te sose ütsz vissza,
én hívlak, a te édesanyád,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza.
Ott állt az idő hegygerincén,
ott állt a mindenség torony-csücskén,
ott állt a titok kapujában,
szarva-hegye a csillagokkal játszott,
s szarvas-hangon a fiú így kiáltott,
vissza-kiáltott szülő-anyjának:
anyám, édesanyám, nem mehetek vissza,
száz sebem kiforr szín-arannyal,
naponta lerogyok, száz golyó szügyemben,
naponta fölkelek, százszor teljesebben,
naponta meghalok három-milliárdszor,
naponta születek három-milliárdszor,
szarvam minden hegye kettős-talpú vas-villanyoszlop,
szarvam minden ága magasfeszűltségű-áramvezeték,
szemem nagy kereskedelmi hajók kikötője, ereim fekete kábelek,
fogaim vas-hidak, szívemben tajtékzanak a szörnnyel-hemzsegő tengerek,
minden csigolyám nyüzsgő nagy-város, füstölgő kő-bárka a lépem,
minden sejtem nagy gyár, atomom naprendszer,
heregolyóim a nap-hold, a tejút gerincvelőm,
az űr minden pontja testem egy-egy része,
galaktika-fürtök agyam egy sejtése.
Te elveszett fiam, mégis gyere vissza,
szitakötő-szemű anyád virraszt érted.
Csak meghalni megyek, meghalni oda vissza,
meghalni megyek,
csak meghalni megyek édesanyám:
kiteríthetsz majd a szülői-házban,
eres kezeiddel megmoshatod testem,
mirigyes-szemhéjam lezárhatod csókkal.
S majd ha a húsom bomlik széjjel,
bűzben és virágban rothad a testem,
akkor leszek véred-ivó magzat,
akkor leszek a kisfiad újra,
mert az csak neked fáj, édesanyám,
jaj, csak neked fáj, édesanyám.

Nincsenek megjegyzések:

Zenék a YouTube-ról

Bartók Béla:
Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára,
Sz. 106, BB 114 (1936) (forrás)
I. Andante tranquillo

II. Allegro

III. Adagio

IV. Allegro molto


Tihanyi László: Passacaglie

Concerto for Viola and Orchestra Op.49 (IV)



Schubert-Mahler: A halál ás a lányka(forrás)
Allegro(a)

Allegro(b)

Andante con moto (a)

Andante con moto(b)

Scherzo

Allegro (b)



Gustav Mahler - Tragic/Tragische Symphony / Symphony No. 6 in A Minor
Conductor: Leonard Bernstein (forrás)
I. Allegro energico, ma non troppo. Heftig, aber markig



II. Scherzo: Wuchtig



III. Andante moderato



IV. Finale: Sostenuto - Allegro moderato - Allegro energico

IV. Adagio. Sehr langsam und noch zurückhaltend




Liszt Ferenc: II. Magyar Rapszódia
Black Sabbath - Iron Man
forrás

Zene-mp3

"Va pensiero" - Giuseppe Verdi: Nabucco /forrás/


Leonard Cohen - I'm Your Man /forrás/


Chopin - Etude op10. no.3 Tristesse - John Lewis Grant /forrás/


The Secret Universe /forrás/


Mozart: Concerto for Violin and Orches /forrás/

Szép Ernő: Én így szerettem volna élni

Én úgy szerettem volna élni
Minden halandóval beszélni

Mindenkinek nevét kérdezni
Mindenkinek szívét érezni

A járdán osztani a virágot
Tegezni az egész világot

Megsímogatni ami állat
Érinteni minden fűszálat

Imádni végtelen sereggel
A napot ha fellángol reggel

És énekszóval összejönni
Az esti csillagnak köszönni

S testvéri csókkal hazatérni
Én így szerettem volna élni

Csillagom

Blogarchívum


Heves Megyei Szervezete
websas.hu