"Láttam neked egy szál ibolyát"

Kányádi Sándor: A kisfiú, aki ibolyát látott   

 A kisfiú hazafelé lépegetett az óvodából. 
 Az utca fölött rigók röpdöstek át egyik kertből a másikba. A kertekből innen is, onnan is kesernyés füstszag érzett.  
 – Égetik a tavalyi lombot – állapította meg a kisfiú, ahogy kíváncsian ide is, oda is be-bekukkantott a kerítések résein.  
 „Zöldül már a fű. Szép zöld lesz újra minden” – gondolta a kisfiú. És megállt.
 A zsendülő fű között, a kerítésen túl, alig karnyújtásnyira icipici, kék szemű ibolya nézett szembe vele.  
 – Hát ezt hazaviszem édesanyámnak – határozta el a kisfiú, s már nyúlt volna is, hogy leszakítsa.  
 – Ne szakíts le, kisfiú! – szólalt meg az ibolya, olyan halkan, hogy csak a kisfiú hallhatta.
 Erre valaki nagyokos azt mondaná, hogy az ibolya nem is tud beszélni. De én állítom, hogy tud bszélni. Tanúm rá a kisfiú, aki hallotta. És magam is számos történetben, mesében hallottam, olvastam, hogy a virágok beszélgettek. Még a tévében is láttam, hallottam, s éppen az ibolyát hallottam beszélni. A hóvirággal beszélgetett.  
 Csak hát tudni kell meg is hallani az ilyen finom hangokat. A kisfiú meghallotta.  
 – Miért ne szakítanálak? – nyúlt be a kisfiú a rácsos lécek között.  
 – Mert még kicsi vagyok, ki sem nyíltam egészen.  
 Különben is, lopni szégyen.  
 – Szégyen? – torpant meg a kisfiú.  
 – Egyenesen bűn.  
 – Egy ilyen kis virágot is?  
 – Azt is. Kicsi szégyen. Kicsi bűn.  
 – Pedig nagyon szerettelek volna hazavinni édesanyámnak.  
 – Várd meg, amíg kinyílok egészen!
 – Akkor nem lesz szégyen, nem lesz bűn?  
 – Nem, ha megkéred a bácsit.  
 – Melyik bácsit, azt a gereblyést ott, aki a tüzet rakja?  
 – Azt.
 – Kérni nem bűn?  
 – Nem.  
 – Nem is szégyen?  
 – Nem is szégyen.
 – Akkor jó, megvárom, amíg kinyílsz egészen.  
 – Köszönöm – mondta a kis ibolya a kisfiúnak –, de hogy ne
    menj üres kézzel, itt egy levelem, ezt vidd el édesanyádnak.  
 – Kösz – mondta a kisfiú. – Viszontlátásra!  
 De szedte is már a lábát szaporán, mert a beszélgetéssel eltelt az idő, s az édesanyja biztosan már várja a sarkon. Várta is.  
 – Hát te hol maradtál, kisfiam?  
 – Láttam neked egy szál ibolyát, de még nem nyílt ki egészen. Addig is ezt a levelet küldi szeretettel.  
 – Hát ez valóban ibolyalevél, köszönöm – mondta az édesanyja, s nemcsak kézen fogta, mint máskor, hanem egy picit ölbe is kapta az ő kisfiát, aki olyan kedves volt, hogy látott neki egy szál ibolyát.