Ment-ment előre, órákig járkált, mintha belső forrongás hajszolta volna. És olykor hirtelen megállt, leült az útszélre és szomorú-szorongató kérdéseket tett fel magának. Miért nem szerették őt úgy, mint másokat? Miért nem ismerte még a nyugodt élet egyszerű örömeit sem?
S egy-egy percre azt is elfelejtette, hogy öregasszony, hogy nem áll előtte semmi más, csak néhány gyászos és magányos év; hogy megjárta már útját. És mint akkor régen, tizenhat éves korában, most is gyönyörűséges terveket szőtt, vonzón kiszínezte a jövő egy-egy darabkáját. Majd felriasztotta a nyers valóság; összetörten felemelkedett, mintha csak valamilyen óriási súly zuhant volna rá, és kettéroppantotta volna keresztcsontját; hazafelé már lassabban ment.
- Ó, vén bolond! - motyogta magában. - Öreg, vén bolond!
Rosalie most minduntalan rászólt:
- De hát maradjon már nyugton, asszonyom! Mi történt magával, hogy ilyen izgatott?
Jeanne szomorúan felelte:
- Mit akarsz? Olyan vagyok, mint Gyilkos az utolsó napokban.
Egy reggel szolgálója korábban jött be szobájába és éjjeli asztalkájára helyezve a kávéscsészét, így szólt:
- Nocsak, igya meg gyorsan! Denis a kapu előtt vár ránk, elmegyünk a Jegenyés-be, mert dolgom van ott.
Jeanne azt hitte, rögtön elájul, olyan izgatott lett. Idegesen, remegve öltözött, rémülten és elbágyadtan a gondolattól, hogy meglátja az ő kedves kastélyát!
Ragyogó ég feszült ki föléjük; a kis ló jókedvében időnként majdnem vágtatott. Amint Étouvent-ba értek, Jeanne alig jutott levegőhöz, úgy vert a szíve; és amint megpillantotta a kerítés téglaoszlopait, kétszer-háromszor is akaratlanul nagyot sóhajtott:
- Ó... ó... ó...
Mint amikor a gyönyörűségtől hirtelen szívünkbe zúdul a vér.
Couillard-éknál kifogták a lovat, s míg Rosalie és a fia dolguk után néztek, a majorosék megkérdezték Jeanne-tól: nem volna-e kedve körülsétálni a kastélyban, az urak nincsenek otthon. És odaadták neki a kulcsokat.
Egymagában indult a házba, s amikor a tenger felől odaért az öreg épület elé, megállt és nézte... Kívülről semmit nem változott. A nagy, szürkés épület megfakult falain aznap mosolygott és játszott a fény. Az ablaktáblákat mind behúzták.
Száraz ágacska hullt a ruhájára, felnézett; a platánról esett le. Odalépett a sima, sápadt fényű, hatalmas fához, megsimogatta, mint egy állatot. A fűben korhadt fadarabba botlott; ennyi maradt a padból, melyen olyan gyakran ült kedveseivel, a padból, melyet éppen aznap állítottak fel, amikor Julien először látogatott el hozzájuk.
Azután odaért az előcsarnok kettős ajtajához. Alig tudta kinyitni. A nehéz, rozsdás kulcs nem akart elfordulni. Végre engedett a zár, a rugók keményen csikorogtak; még az ajtószárny is ellenállt, majd egy lökésre váratlanul bevágódott.
Jeanne rögtön a szobájába ment fel, szinte futott. Már nem ismert rá; azóta világos papírkárpittal vonták be. De amint kinyitotta az ablakot, minden ízében megremegett az imádott látványtól: a kiserdőtől, a szilfáktól, a pusztától, a tengertől - a tengertől, telehintve a messzeségben mozdulatlannak látszó barna vitorlákkal.
Ide-oda bolyongott a nagy, lakatlan házban. Nézte a falakon az ismerős foltokat. Megállt egy kis lyuk előtt, a báró vágta a vakolatba - fiatal éveire gondolva sokszor szórakozott azzal, hogy amint elhaladt itt, a fal mellett, vívómozdulatokat gyakorolt botjával.
Anyus szobájában az ajtó mögött, az ágy mellett a sötét sarokban megtalálta a falba szúrva azt a finom, aranyfejű gombostűt, melyet nagyon régen ő szúrt oda (most emlékezett rá) - később évekig kereste. Senki nem akadt rá. Úgy húzta ki, mint valamilyen felbecsülhetetlen ereklyét s megcsókolta.
Mindent bejárt; kereste és felismerte az alig látható nyomokat a szobák kárpitjain - ezek még mindig a régiek voltak; ismét látta azokat a különös figurákat, amiket a képzelet lop be, a szövetek és a márvány rajzaiba, az időtől elpiszkolódott mennyezet foltjaiba.
Nesztelenül járt, egyedül a hatalmas, csendes kastélyban, mintha temetőben járna. Itt nyugodott egész élete. Lement a szalonba is. A behúzott ablaktáblák mögött sötétség ásított, időbe telt, míg tájékozódni tudott; majd megszokva a homályt, lassanként felismerte a hosszú faliszőnyegeket, melyeken madarak sétáltak. Két karosszék ott maradt a kandalló előtt, mintha nemrég ültek volna bennük. A szoba illata átjárta Jeanne-t, az a különös illat, amely mindig sajátja volt, ahogy minden embernek megvan a magáé, bizonytalan és mégis felismerhető illat, régi lakások halvány, kedves illata: felverte Jeanne emlékeit, s egészen megrészegítette őt. Mélyet, nagyot lélegzett, beszívta a múlt leheletét, mereven nézte a két karosszéket. És makacsul visszatérő álmai hirtelen látomássá elevenedtek, azt hitte, valóban látja őket, látja úgy, ahogyan annyiszor; ott ül apja és anyja, s lábukat melegítik a kandallótűznél.
Rémülten hátrált, háta beleütődött az ajtófélfába, megkapaszkodott, hogy el ne essen; egyre a két karosszéket nézte.
A látomás eltűnt.
Néhány percig félig eszméletlen volt; majd lassan-lassan nyugalmat parancsolt magára, menekülni akart, attól félt, még eszét veszti. Tekintete most rátévedt az ajtófélfára, melynek nekidűlt; Csibe létrája volt.
Egyenlőtlen közökben ott sorakozott a festett fán a sok halvány jel; a zsebkéssel bevágott számok a kisfiú éveiről, hónapjairól s növekedéséről. Hol a báró írása volt - nagyobb betűk; másutt az övé - kisebbek; majd Lison nénié - reszkető vonások. S egyszerre maga előtt látta a régi gyereket, a szőke hajút, amint kis homlokát odaszorítja a falhoz, hogy megmérjék.
A báró felkiált:
- Jeanne!... Hat hét alatt egy centimétert nőtt!
Őrjöngő szerelemmel csókolgatta a faburkolatot.
De kívülről kiáltás hallatszott. Rosalie hangja volt:
- Asszonyom!... Asszonyom! Várjuk az ebéddel!
Kábultan kisietett. És nem értette többé a szavakat, amiket hozzá intéztek. Megette, amit eléje tálaltak, hallgatta, hogy beszélnek, anélkül hogy tudta volna, miről; bizonyára felelgetett is a majoroséknak, akik egészsége után érdeklődtek; hagyta, hogy megcsókolják, ő is megcsókolta a feléje nyújtott arcokat; majd felszállt a kocsira.
Amikor a fák között eltűnt a kastély magas teteje, bordái mögött mintha megszakadt volna valami, ijesztő fájdalmat érzett. Érezte, hogy most búcsúzott el örökre kastélyától.
Visszatértek Batteville-be.
Abban a pillanatban, amint éppen be akart nyitni új házába, a küszöbön valami fehérséget látott; levél volt. Távolléte alatt csúsztatta oda a postás. Rögtön megismerte Paul írását. Szorongva, remegve bontotta fel. Ezt írta:
Kedves mamám, azért nem írtam előbb, mert nem akartam, hogy feleslegesen Párizsba fáradj; mindennap azt terveztem, hogy magam utazom hozzád. Most nagyon nagy szerencsétlenség ért, súlyos gond szakadt rám. Feleségem három nappal ezelőtt kislányt szült, s most haldoklik; és nincs egy sou-nk sem. Nem tudom, mit csináljak a gyerekkel; a házmesterné eteti szopósüvegből, ahogy tudja. De félek, hogy elvesztem őt. Nem vennéd magadhoz a gyereket? Fogalmam sincs, mit csináljak, s nincs pénzem, hogy dajkaságba adjam. Felelj postafordultával.
Szerető fiad
Paul
Jeanne egy székre roskadt, alig volt ereje behívni Rosalie-t. Amikor Rosalie bejött, újra elolvasták a levelet, most már kettesben, azután sokáig hallgattak, s csak ültek, szemközt egymással.
Végre Rosalie szólalt meg:
- Majd én elmegyek a kicsiért! Csak nem hagyhatjuk így.
Jeanne rábólintott: - Menj, lányom.
Megint hallgattak, a szolgáló folytatta:
- Vegyen kalapot, asszonyom! Elmegyünk Goderville-be, a közjegyzőhöz. Ha ez a nő haldoklik, Paul úrnak el kell vennie. A kicsi miatt, későbbre.
Jeanne semmit nem felelt, csak vette a kalapját. Mély, beválthatatlan öröm futott szét benne, aljas öröm, amit mindenáron el akart rejteni, az a visszataszító öröm, ami miatt pirulunk, de lelkünk titkos mélyeiben forrón élvezzük: "A szeretője meg fog halni!"
A közjegyző mindent részletesen megmagyarázott Rosalie-nak, aki a magyarázatot többször is elismételtette magának; végül úgy érezte, nem tévedhet, s kijelentette:
- Ne féljenek! Elintézek mindent!
Még aznap éjjel Párizsba utazott.
Jeanne-ban olyan zavar kavargott, hogy két napig semmin nem tudott gondolkozni. Harmadik reggel néhány soros levelet kapott Rosalie-tól, bejelentette: az esti vonattal érkezik. Egyetlen szóval sem írt többet.
Három óra tájt Jeanne befogatott egyik szomszédjuk kocsijába, ez elvitte a beuzeville-i állomásra, itt kellett megvárnia szolgálóját.
A peronon állt, nézte a sínek tovafutó s a messzeségben összeérő vonalát. Időnként felpillantott a toronyórára. "Még tíz perc... Még öt perc... Még két perc... Már itt kellene lennie!" És még nem látott semmit a távolban. Majd egyszerre fehér folt tűnt fel, füstgomolyag, s alatta egy fekete pont - nőtt, nőtt - teljes sebességgel közeledett. Végre lassítva és pöfögve elfújtatott mellette az óriás mozdony. Jeanne mohón figyelte az ajtókat. Több is felnyílt. Emberek szálltak le, zubbonyos parasztok, majorosok kosarakkal, puhakalapos kispolgárok. Végre meglátta Rosalie-t, karján valamilyen fehér vászoncsomag.
Elébe akart menni, de attól félt, elesik, mert úgy elgyengült a lába. Amikor szolgálója megpillantotta őt, szokott nyugalmával hozzálépett, s ezt mondta:
- Jó napot, asszonyom!... Hát itt vagyok... Nem volt könnyű dolog...
Jeanne csak dadogott:
- Mi van?
Rosalie így felelt:
- Hát... meghalt az éjjel. Megesküdtek, itt a kicsike!
És odanyújtotta a gyereket, aki ki sem látszott a pólyából.
Jeanne gépiesen átvette, elhagyták az állomást, majd felszálltak a kocsira.
Rosalie újra megszólalt:
- Paul úr most eltemeti, s utána jön hozzánk! Azt hiszem, holnap ilyenkor itt lesz...
- Paul... - suttogta Jeanne.
Semmi mást nem mondott.
A nap már a látóhatár szélére bukott, fénnyel árasztotta el a zöldellő síkot, melyen itt-ott a virágzó repce arany pettyei és vérpiros pipacsfejek tarkállottak. Végtelen csend lebegett a nyugodt föld, az érlelődő élet felett. A kis kocsi gyorsan futott, nyelvcsettintésekkel nógatta lovát a majoros.
És Jeanne mereven a levegőbe nézett, fel az égre, melybe fecskék hasítottak bele, mint felszökő rakéták. Egyszerre édes langyosság, élő melegség sütött át ruháján, a combjához ért, átjárta testét; annak a kis lénynek melege volt, aki a térdén aludt.
Végtelen megindultság szorította össze. Hirtelen kitakarta a gyerek arcát - eddig még nem is látta: fiának lányát. A törékeny lény, amint ráesett a fény, felnyitotta kék szemét, ajka megmozdult - Jeanne szenvedélyesen megölelte, a magasba emelte, csókolta, egyre csókolta.
De Rosalie elégedetten és zsémbesen rászólt:
- Nono, asszonyom! Hagyja már abba!... Rögtön bőgni fog!
Majd még ezt mondta, bizonyára saját gondolataira felelve:
- Látja... az élet nem olyan jó... De nem is olyan rossz, amilyennek hisszük.
S egy-egy percre azt is elfelejtette, hogy öregasszony, hogy nem áll előtte semmi más, csak néhány gyászos és magányos év; hogy megjárta már útját. És mint akkor régen, tizenhat éves korában, most is gyönyörűséges terveket szőtt, vonzón kiszínezte a jövő egy-egy darabkáját. Majd felriasztotta a nyers valóság; összetörten felemelkedett, mintha csak valamilyen óriási súly zuhant volna rá, és kettéroppantotta volna keresztcsontját; hazafelé már lassabban ment.
- Ó, vén bolond! - motyogta magában. - Öreg, vén bolond!
Rosalie most minduntalan rászólt:
- De hát maradjon már nyugton, asszonyom! Mi történt magával, hogy ilyen izgatott?
Jeanne szomorúan felelte:
- Mit akarsz? Olyan vagyok, mint Gyilkos az utolsó napokban.
Egy reggel szolgálója korábban jött be szobájába és éjjeli asztalkájára helyezve a kávéscsészét, így szólt:
- Nocsak, igya meg gyorsan! Denis a kapu előtt vár ránk, elmegyünk a Jegenyés-be, mert dolgom van ott.
Jeanne azt hitte, rögtön elájul, olyan izgatott lett. Idegesen, remegve öltözött, rémülten és elbágyadtan a gondolattól, hogy meglátja az ő kedves kastélyát!
Ragyogó ég feszült ki föléjük; a kis ló jókedvében időnként majdnem vágtatott. Amint Étouvent-ba értek, Jeanne alig jutott levegőhöz, úgy vert a szíve; és amint megpillantotta a kerítés téglaoszlopait, kétszer-háromszor is akaratlanul nagyot sóhajtott:
- Ó... ó... ó...
Mint amikor a gyönyörűségtől hirtelen szívünkbe zúdul a vér.
Couillard-éknál kifogták a lovat, s míg Rosalie és a fia dolguk után néztek, a majorosék megkérdezték Jeanne-tól: nem volna-e kedve körülsétálni a kastélyban, az urak nincsenek otthon. És odaadták neki a kulcsokat.
Egymagában indult a házba, s amikor a tenger felől odaért az öreg épület elé, megállt és nézte... Kívülről semmit nem változott. A nagy, szürkés épület megfakult falain aznap mosolygott és játszott a fény. Az ablaktáblákat mind behúzták.
Száraz ágacska hullt a ruhájára, felnézett; a platánról esett le. Odalépett a sima, sápadt fényű, hatalmas fához, megsimogatta, mint egy állatot. A fűben korhadt fadarabba botlott; ennyi maradt a padból, melyen olyan gyakran ült kedveseivel, a padból, melyet éppen aznap állítottak fel, amikor Julien először látogatott el hozzájuk.
Azután odaért az előcsarnok kettős ajtajához. Alig tudta kinyitni. A nehéz, rozsdás kulcs nem akart elfordulni. Végre engedett a zár, a rugók keményen csikorogtak; még az ajtószárny is ellenállt, majd egy lökésre váratlanul bevágódott.
Jeanne rögtön a szobájába ment fel, szinte futott. Már nem ismert rá; azóta világos papírkárpittal vonták be. De amint kinyitotta az ablakot, minden ízében megremegett az imádott látványtól: a kiserdőtől, a szilfáktól, a pusztától, a tengertől - a tengertől, telehintve a messzeségben mozdulatlannak látszó barna vitorlákkal.
Ide-oda bolyongott a nagy, lakatlan házban. Nézte a falakon az ismerős foltokat. Megállt egy kis lyuk előtt, a báró vágta a vakolatba - fiatal éveire gondolva sokszor szórakozott azzal, hogy amint elhaladt itt, a fal mellett, vívómozdulatokat gyakorolt botjával.
Anyus szobájában az ajtó mögött, az ágy mellett a sötét sarokban megtalálta a falba szúrva azt a finom, aranyfejű gombostűt, melyet nagyon régen ő szúrt oda (most emlékezett rá) - később évekig kereste. Senki nem akadt rá. Úgy húzta ki, mint valamilyen felbecsülhetetlen ereklyét s megcsókolta.
Mindent bejárt; kereste és felismerte az alig látható nyomokat a szobák kárpitjain - ezek még mindig a régiek voltak; ismét látta azokat a különös figurákat, amiket a képzelet lop be, a szövetek és a márvány rajzaiba, az időtől elpiszkolódott mennyezet foltjaiba.
Nesztelenül járt, egyedül a hatalmas, csendes kastélyban, mintha temetőben járna. Itt nyugodott egész élete. Lement a szalonba is. A behúzott ablaktáblák mögött sötétség ásított, időbe telt, míg tájékozódni tudott; majd megszokva a homályt, lassanként felismerte a hosszú faliszőnyegeket, melyeken madarak sétáltak. Két karosszék ott maradt a kandalló előtt, mintha nemrég ültek volna bennük. A szoba illata átjárta Jeanne-t, az a különös illat, amely mindig sajátja volt, ahogy minden embernek megvan a magáé, bizonytalan és mégis felismerhető illat, régi lakások halvány, kedves illata: felverte Jeanne emlékeit, s egészen megrészegítette őt. Mélyet, nagyot lélegzett, beszívta a múlt leheletét, mereven nézte a két karosszéket. És makacsul visszatérő álmai hirtelen látomássá elevenedtek, azt hitte, valóban látja őket, látja úgy, ahogyan annyiszor; ott ül apja és anyja, s lábukat melegítik a kandallótűznél.
Rémülten hátrált, háta beleütődött az ajtófélfába, megkapaszkodott, hogy el ne essen; egyre a két karosszéket nézte.
A látomás eltűnt.
Néhány percig félig eszméletlen volt; majd lassan-lassan nyugalmat parancsolt magára, menekülni akart, attól félt, még eszét veszti. Tekintete most rátévedt az ajtófélfára, melynek nekidűlt; Csibe létrája volt.
Egyenlőtlen közökben ott sorakozott a festett fán a sok halvány jel; a zsebkéssel bevágott számok a kisfiú éveiről, hónapjairól s növekedéséről. Hol a báró írása volt - nagyobb betűk; másutt az övé - kisebbek; majd Lison nénié - reszkető vonások. S egyszerre maga előtt látta a régi gyereket, a szőke hajút, amint kis homlokát odaszorítja a falhoz, hogy megmérjék.
A báró felkiált:
- Jeanne!... Hat hét alatt egy centimétert nőtt!
Őrjöngő szerelemmel csókolgatta a faburkolatot.
De kívülről kiáltás hallatszott. Rosalie hangja volt:
- Asszonyom!... Asszonyom! Várjuk az ebéddel!
Kábultan kisietett. És nem értette többé a szavakat, amiket hozzá intéztek. Megette, amit eléje tálaltak, hallgatta, hogy beszélnek, anélkül hogy tudta volna, miről; bizonyára felelgetett is a majoroséknak, akik egészsége után érdeklődtek; hagyta, hogy megcsókolják, ő is megcsókolta a feléje nyújtott arcokat; majd felszállt a kocsira.
Amikor a fák között eltűnt a kastély magas teteje, bordái mögött mintha megszakadt volna valami, ijesztő fájdalmat érzett. Érezte, hogy most búcsúzott el örökre kastélyától.
Visszatértek Batteville-be.
Abban a pillanatban, amint éppen be akart nyitni új házába, a küszöbön valami fehérséget látott; levél volt. Távolléte alatt csúsztatta oda a postás. Rögtön megismerte Paul írását. Szorongva, remegve bontotta fel. Ezt írta:
Kedves mamám, azért nem írtam előbb, mert nem akartam, hogy feleslegesen Párizsba fáradj; mindennap azt terveztem, hogy magam utazom hozzád. Most nagyon nagy szerencsétlenség ért, súlyos gond szakadt rám. Feleségem három nappal ezelőtt kislányt szült, s most haldoklik; és nincs egy sou-nk sem. Nem tudom, mit csináljak a gyerekkel; a házmesterné eteti szopósüvegből, ahogy tudja. De félek, hogy elvesztem őt. Nem vennéd magadhoz a gyereket? Fogalmam sincs, mit csináljak, s nincs pénzem, hogy dajkaságba adjam. Felelj postafordultával.
Szerető fiad
Paul
Jeanne egy székre roskadt, alig volt ereje behívni Rosalie-t. Amikor Rosalie bejött, újra elolvasták a levelet, most már kettesben, azután sokáig hallgattak, s csak ültek, szemközt egymással.
Végre Rosalie szólalt meg:
- Majd én elmegyek a kicsiért! Csak nem hagyhatjuk így.
Jeanne rábólintott: - Menj, lányom.
Megint hallgattak, a szolgáló folytatta:
- Vegyen kalapot, asszonyom! Elmegyünk Goderville-be, a közjegyzőhöz. Ha ez a nő haldoklik, Paul úrnak el kell vennie. A kicsi miatt, későbbre.
Jeanne semmit nem felelt, csak vette a kalapját. Mély, beválthatatlan öröm futott szét benne, aljas öröm, amit mindenáron el akart rejteni, az a visszataszító öröm, ami miatt pirulunk, de lelkünk titkos mélyeiben forrón élvezzük: "A szeretője meg fog halni!"
A közjegyző mindent részletesen megmagyarázott Rosalie-nak, aki a magyarázatot többször is elismételtette magának; végül úgy érezte, nem tévedhet, s kijelentette:
- Ne féljenek! Elintézek mindent!
Még aznap éjjel Párizsba utazott.
Jeanne-ban olyan zavar kavargott, hogy két napig semmin nem tudott gondolkozni. Harmadik reggel néhány soros levelet kapott Rosalie-tól, bejelentette: az esti vonattal érkezik. Egyetlen szóval sem írt többet.
Három óra tájt Jeanne befogatott egyik szomszédjuk kocsijába, ez elvitte a beuzeville-i állomásra, itt kellett megvárnia szolgálóját.
A peronon állt, nézte a sínek tovafutó s a messzeségben összeérő vonalát. Időnként felpillantott a toronyórára. "Még tíz perc... Még öt perc... Még két perc... Már itt kellene lennie!" És még nem látott semmit a távolban. Majd egyszerre fehér folt tűnt fel, füstgomolyag, s alatta egy fekete pont - nőtt, nőtt - teljes sebességgel közeledett. Végre lassítva és pöfögve elfújtatott mellette az óriás mozdony. Jeanne mohón figyelte az ajtókat. Több is felnyílt. Emberek szálltak le, zubbonyos parasztok, majorosok kosarakkal, puhakalapos kispolgárok. Végre meglátta Rosalie-t, karján valamilyen fehér vászoncsomag.
Elébe akart menni, de attól félt, elesik, mert úgy elgyengült a lába. Amikor szolgálója megpillantotta őt, szokott nyugalmával hozzálépett, s ezt mondta:
- Jó napot, asszonyom!... Hát itt vagyok... Nem volt könnyű dolog...
Jeanne csak dadogott:
- Mi van?
Rosalie így felelt:
- Hát... meghalt az éjjel. Megesküdtek, itt a kicsike!
És odanyújtotta a gyereket, aki ki sem látszott a pólyából.
Jeanne gépiesen átvette, elhagyták az állomást, majd felszálltak a kocsira.
Rosalie újra megszólalt:
- Paul úr most eltemeti, s utána jön hozzánk! Azt hiszem, holnap ilyenkor itt lesz...
- Paul... - suttogta Jeanne.
Semmi mást nem mondott.
A nap már a látóhatár szélére bukott, fénnyel árasztotta el a zöldellő síkot, melyen itt-ott a virágzó repce arany pettyei és vérpiros pipacsfejek tarkállottak. Végtelen csend lebegett a nyugodt föld, az érlelődő élet felett. A kis kocsi gyorsan futott, nyelvcsettintésekkel nógatta lovát a majoros.
És Jeanne mereven a levegőbe nézett, fel az égre, melybe fecskék hasítottak bele, mint felszökő rakéták. Egyszerre édes langyosság, élő melegség sütött át ruháján, a combjához ért, átjárta testét; annak a kis lénynek melege volt, aki a térdén aludt.
Végtelen megindultság szorította össze. Hirtelen kitakarta a gyerek arcát - eddig még nem is látta: fiának lányát. A törékeny lény, amint ráesett a fény, felnyitotta kék szemét, ajka megmozdult - Jeanne szenvedélyesen megölelte, a magasba emelte, csókolta, egyre csókolta.
De Rosalie elégedetten és zsémbesen rászólt:
- Nono, asszonyom! Hagyja már abba!... Rögtön bőgni fog!
Majd még ezt mondta, bizonyára saját gondolataira felelve:
- Látja... az élet nem olyan jó... De nem is olyan rossz, amilyennek hisszük.
Guy de Maupassant: Egy asszony élete - részlet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése