Szabó Lőrinc: Jégesőben
(Igazság, hol a hatalmad?)
Botozza a tájat
a jégeső.
Mit tiszteljek rajtad?
Sebeim fájnak:
gyűlöllek, Erő!
Mint tűz a vizet kénytelen
gyűlölni: ha szembekerűl
velem a világod:
gyűlöllek, ahogy az értelem
gyűlöli, érdektelenűl,
csak mert van, a butaságot.
S még jobban is: én a lélek
és az ész fegyvereivel
előtted semmi vagyok:
gyűlöllek, mint a féreg
a talpat, amely
rátaposott.
Mert rámtapostál, vak erő,
hatalom, butaság,
tömeg;
mint termő tájat a jégeső,
botoztad és botozod tovább
az életemet.
Dühből tiporsz? mulatni? vakon?
Ha pusztulok miattad,
mindegy nekem.
Hol az igazad, Hatalom,
s Igazság, hol a hatalmad?:
én már nem kérdezem.
Én már tudom, pusztulni kell,
s mondom mindenkinek:
– Rajtad a végveszély,
téged már semmisem érdekel
s nem fontos senkinek,
hogy élj.
Talán csak most, talán csak itt,
de aki jobb, aki különb,
kitaszított fiú;
próbál a jámbor egy kicsit,
hisz, rajong, elborzad, dühöng,
aztán lesz szomorú.
Mit, szépség? egek éneke?
A dísz, mely kente-fente
a felszínt, oda van;
haszon a világ lényege
és aki gyenge,
maga van.
Mint én. – Sötét lett.
Fáradt vagyok.
Mit akartam még mondani?
Kár volt ezért is. A féreg
hallgatni fog:
rálépett valaki.
Gyűlölet, hol a hatalmad?
Te is elhagysz? Persze. Unottan
kopog a jégeső,
s végül a csönd marad csak,
ahová visszahozhatatlan
visz az idő.
Szabó Lőrinc: A test védekezik
Mit mondanál, zsarnok, ki bennem élsz még,
mit mondanál, örök hang, aki kérdez
s kutatja, hogy az ember mit miért tesz,
mit mondanál, bíró, ha így beszélnék?
„Bűnös lehetek, mégis béke kell,
mert nem birom már. De békét mi adhat,
amig az önvád (szörnyü gép,
parancsa: rágni) folyton őrli
életem igaz erejét?
Ostort a kezébe kik adtak
e kutya papnak,
hogy a vádjai sose fogynak?
Ő tán igaz, jó, tiszta? Nem:
mind gonosz, ami árt nekem!
Bűn és rabság? De hát a rab
a bűnnél néha fontosabb!
Bűnös a test? Elhinni bűn!
Bűnös, mégis? Mit tudom én!
Ne üldözz, kértem sírva százszor
vádoló, vádlott lelkemet,
nehéz mérgekkel kábitottam,
de csak egy perc volt a szünet
és ő tovább tépte sebeimet.
Te gyógyitottál, női hús,
de a gyönyöröd már gyanús,
mert a hús mindig háborús,
és éveim már mást akarnak,
nyugalmat, igazi nyugalmat.
Itélj, vagy ments fel, nyomorult!
Mert elfáradtam már nagyon,
s mindenki, mint én, gyilkosom,
aki les, üldöz s kérdi, hogy
rémült idegem mit miért tesz…”
Mi közöd hozzám, bíró, ha nem értesz?!
Szabó Lőrinc: [Miután oly sokat gyaláztad…]
Miután oly sokat gyaláztad,
hogy gonosz, irigy, buta, zsarnok,
mit mondanál e bús világnak,
ha hírtelen meg kéne halnod?
– Mit mondanék? Verném a mellem,
hogy tévedtem és hogy hazudtam
s bármibe fogtam, tehetetlen
sirámok szájhőse maradtam.
Bevallanám, hogy szép az élet
s miattam volt rossz, ami rossz volt,
sok vádam a gyengék, szegények
bosszúja, dühös rágalom volt.
Bevallanám, fájtam kegyetlen,
de az se volt valami több és
külömb: magát kínozta bennem
a kielégitetlen önzés.
Az zsörtölt mindig, kritizált,
tologatta másra a szégyent,
hogy hősies öntudatát
mentse az örök vereségben.
