"...és megbékülve..."

Szabó Lőrinc: Szivárvány Pest fölött

A vihar elvonult. Kilépek
a kapualjból, ahová
bevert a zápor. Már csak egy-két
elkésett csepp zizzen alá

a kék égből… Hogy kiderült a
mennydörgő nyári délután!
Tele megint az út, a járda
és minden friss lett és vidám.

Indulok. Egész negyedórát
vesztettem a kapu alatt.
Sietnék, de máris megállít
szép varázslóm, a pillanat:

végesvégig lángol az utca,
mint egy kigyulladt nagy tükör,
s a végén, lent, a Margithídnál
az alkonyi nap tündököl

és szinte leolvad a földre
és új tengert gyujt az arany
ablakokon s a nedves aszfalt
párolgó pocsolyáiban.

Sietnem kéne, de csak állok
és nézem az arany napot
s mikor szemem már belesajdul
és könnyezve elfordulok,

kelet felé a szürke város
felett új színjáték fogad:
két óriás kar fut az égre
s parázsló ívben összecsap

és Újpesttől Csepelig érnek
a puhán izzó félkörök
s én szédülve, káprázva állok
a nap s a szivárvány között.

S égni szeretnék, szállni én is,
szín lenni, válasz, üzenet,
tükrözni, hogy mily gyönyörűek,
jelt adni, amit értsenek,

és majdnem sírva fakadok, hogy
a szépség milyen idegen:
nem értem ezt a ragyogást, és
ő sem tud az én nyelvemen.

És sápad, kihűl a szivárvány,
kialszanak a pocsolyák;
fájva és megbékülve, lassan
megyek a dolgomra tovább;

de azért melegebb a szívem,
melenget, őríz valamit,
egy boldog percet, melyre vissza-
gondolni mindig jólesik.