"S hogy ebből áll az egész: e játszi változatokból, hogy hiába keresünk emögött valamit, ami jobban megnyugtat: tervszerű értelmet vagy magasabbrendű célt, mert emögött semmi sincs. Mert ahogy elsiklik felettünk a fény, ugyanúgy mibennünk is az élet." - Füst Milán: A feleségem története (részlet) - Sz. Galambszögi Magdolna Mária blogja
"Akárki vagyok /
Vagyok / Ennyi bennem mindenképpen / Isteni" - Papp Márió: Részleges tökély --------------------
"Az én hitem is van olyan szent / és tiszta, mint akárkié." - Szabó Lőrinc: Sírás nélkül (részlet) ------------------------
A blogom leginkább valamiféle verses hangulati naplóként funkcionál, olvasóként azonban versgyűjteményként is tekintheted. ;-) Bejegyzéseimben a szerzők nevei, a versek, videók, zenék címei gyakran LINKként működnek.
.
"Orrom sötétbíbor volt, kezem szederjes, körmeim lilák. Csorogtak könnyeim, mintha sírnék, vagy megolvadt volna bennem az élet, mely még nem fagyott jégkupaccá. Köröskörül fekete sikátorok ásítoztak.
Én csak álltam és vártam, topogtam a kőkemény aszfalton, s körmeimbe fújtam. Télikabátom zsebébe rejtettem meggémberedett ujjaimat.
Végre messze-messze a ködben feltűnt a villamos sárga fényszeme.
A kocsi visított a síneken. Szilaj kanyarodással megállt előttem.
"...Úgy vigasztalódtam, ahogy tudtam. Megállapítottam, hogy "küzdöttem és győztem". Elértem azt, amit lehetett. Vajon a villamosban ki érhet el többet egy kényelmes ablakülésnél? Tűnődve, szinte elégedetten gondoltam vissza borzasztó tusám egyes mozzanataira, az első rohamra, mellyel birtokba vettem a villamost, a fölhágó szenvedésére, a tornác ökölharcára, a kocsi belsejében levő tűrhetetlen légkörre és szellemre, s szemrehányást tettem magamnak kishitűségem miatt, hogy már-már elcsüggedtem, hogy az utolsó pillanatban majdnem visszatorpantam. Nézegettem kabátom leszakított gombjait, mint harcos a sebeit. Mindenkire rákerül a sor - mondogattam egy bölcs higgadt tapasztalatával -, csak meg kell várni. A jutalmat a földön nem adják könnyen, de végül mégis megkapjuk.
Most elfogott a vágy, hogy élvezzem diadalomat. Éppen ki akartam nyújtani zsibbadt lábaimat, hogy végre pihenjek és pihegjek, hogy végre föl is lélegezzem, szabadon és boldogan, amikor a kalauz odalépett ablakomhoz, kifordította az útirányjelző táblát, s ezt kiáltotta: "Végállomás."
Én úgy kerültem ebbe az egészbe,
egész véletlenül, hogy egyik este
Pávelbe botlottam, még kiskorunkban
sokat fociztunk együtt, ő szólt, hogy kell az ember…
És volt még a dolog anyagi része:
márka, arany – nekem véletlenül se
került addig ilyesmi a kezembe…
Amikor bementünk abba a házba,
lehettek ott tizen vagy tizenegyen.
Nem mozdultak, csak ültek, ránk meredtek,
nem adtak hangot, még a gyerekek sem,
csak reszkettek némán, mint a nyárfalevél.
Pável mindet a ház elé terelte,
utána már csak arra az őrült kattogásra
emlékszek – két perc, és nem moccant egyikük sem.
Az első lányt Mirko hozta be. Szőke lány volt,
szép, mint egy filmsztár. Szegény, rúgott-karmolt,
sokra nem ment vele, mi heten voltunk…
Aztán Mirko azt mondta, azt csináltok
vele, amit akartok, de tudjátok,
hogy nincs elég helyünk, és élelmünk sem,
és mindennap hoznak újakat. Elindultunk
az autóval valamerre, semerre,
egy erdő szélén hirtelen megálltunk,
Pável fogta a puskáját, kiszálltak,
fél perc, és mentünk is tovább… Még egyre
emlékszek tisztán: egy olyan kövérkés,
harmincasforma nő volt, még elég szép,
valami tanítónő – talán, mert ővele
én kellett, hogy kiszálljak…
Csak az a baj, hogy igen rosszul alszom.
Álmomban jön az összes sorban vissza,
még az is, amelyikre nem is emlékszek ébren:
a köves konyhában az öregasszony,
a lány, aki a macskáját szorítja…
Fölriadok, aztán csak fekszek ébren
a vaksötétben, a reggelre várok.
Vagy villanyt gyújtok, meghúzom a vodkát,
elszívok egy féldoboz cigarettát,
a konyhában órákig föl-le járok.
Ha nem jön ez az egész fölfordulás,
más körülmények közt biztos úgy élek
én is, mint az apám, mint mindenki más.
Forog a mókuskerék: munka, család,
mire észbe kapsz, el is telt az élet…
Néha berúgok, vagy lekenek egyet
a gyereknek – tudjuk, milyen az ember…
De azt nem, azt soha – azt a kegyetlen
farkasmosolyt, mámortól ködös szemet,
azt az arcot tudom, hogy meg nem látom,
amelyik egy szétvert hálószobában
nézett ki rám a vérszeplős tükörből…
Mára már nehezet gyakorol mindenki
Aki kihagyott valamit igyekszik megtenni
Öljön vagy faljon vagy feküdjön másokra
Mindenki motivált a többit meg álmodja
Mára már fél kézzel intézek egy olyat
Amitől Szárszónál nekimegy a vonat
Akárkinek, nem kell, hogy az illető pont ember
Legyen voltak itt más lények is, nem kell
Félni szóltam és ez megnyugtatta őket
Hátradőltek emlegetvén tűnt időket, s nőket
S míg megmerültünk a sok földi történetben
Párolgott az űrhajó kinn az esti kertben
No, idő van néztek fel pohárról órára
Maga meg Bandi bá vigyázzon magára
Mert maga az egyetlen aki még egyben van
A többit elvitte valami űrprogram
Aminek keretébe, mi itt beszélgettünk,
Hogy ne nagyon figyelje, a többivel mit tettünk
Kinek a lelke kinek a veséje,
Kígyónak a mérge, virágnak bibéje
Kellett nekünk és ha kimegy most a gangra
Lába előtt hever ami a földből még maradt
Na, menjen ki, nézzen ki nyugodtan csak Bandi
Menjen ki, nézzen ki nyugodtan...
Mire megtanultam
mire megtanultam a leckét
már új lecke van
mire elmentem a holdra
már megjöttek onnan
mire találtam egy álmot
már kirakatban állt
mire divatba jöttem volna
nekem már derogált
refr.:
semmire nem vagyok jó
semmire nem vagyok képes
néha egy kicsi szex
de attól mindenki mérges
már elmúltam 20
még nem vagyok 40
tudom, hogy kell győztesnek lenni
de nincsen hozzá kedvem
mire elmúlt a náthám
már halott voltam
mire megjött az orvos
már meggyógyultam
mire volt végre egy csillag
már lehozta más
mire kiértem a hídra
már mindenki beugrált
refr.
mire eljött az érzés
már gondolkodtam
azon hogy milyen lesz
és elment nyomban
mire kinyögtem végre
már rádióba' szólt
mire megcsináltam a cselt
már berúgták a gólt
Lebbenő, könnyű kölyökszárnyak.
A képzelet fut a felhők fölé.
Szél viszi, szédül egyre távolabb.
A titkokat, mintha fenn sejtené…
Mintha föld és ég
volna ellentét.
Pedig nem választ el,
csak a közelség.
Mennyi híd kell még,
mennyi vad folyó fölé.
Mennyi országút egymás felé.
Mennyi híd kell még,
mennyi törékeny hajó,
míg a túlsó part
úgy van közel,
hogy nem éred el.
Bölcsek és bolondok összegyűlnek,
egy-egy ünnepen néha lobogó tűz köré.
A jó papok, a rosszak, és a hívek.
Egyik épített, míg a másik ledöntené.
Mintha föld és ég…
Mintha tűz és jég…
Pedig nem választ el,
csak a közelség.
Mennyi híd kell még,
mennyi vad folyó fölé.
Mennyi országút egymás felé.
Mennyi híd kell még,
mennyi törékeny hajó,
míg a túlsó part
úgy van közel,
hogy nem éred el.
How many songs do we need?
How many signs do we need to lead us?
How many roads must we build
and how many bridges? .
Szeretett és dalolt márciusok
Hervadt bokrétáját bedobom
Űzetve és, hajh, már nem űzve
Ebbe, a ma mindent beharapó,
Rettenetes, fekete tűzbe
S így üdvözöllek, mosti március.
Sokszoroztam nagy emlékeidet,
Álomjáró és csoda-hívő
Szivvel tapostam sugarakban,
Harcoltam az örömös Jövőt
És: most, miként te, úgy maradtam:
Üszkös-bénán, szép mosti március.
Mi lesz, ha a hivőség megszakad?
S az emberek nagyon keserűn
Néznek a márciusi napra?
Zászlózon, hires, nagy céljait
Az Ember gunnyal megtagadja?
Rettenetes a mosti március
Ejh, legyen a sugár mégis a Napé
S tapossanak benne vig fiuk
Olyan hittel, mint én tapostam
S, ó Sors, hittetni tovább is akarj
Vidámítóbb márciusban
S én elbocsátlak mosti március.
A föld alól a gyors csirák
kidugják fejüket,
a fák, mint boltos áruját,
kirakják a rügyet,
kamaszok arcán pattanás,
férfiajkon a csók,
mind egy repeső kapkodás
a szoknyák lobogók,
s már itt és ott fölhangzanak,
elűzve kínt, fagyot,
a szívbe húzódott szavak,
eszmék és kardalok.
1935 vége
"Megint elmúlt egy március tizenötödikénk, s most se kérdezte meg senki Wachottnét, ..."
Ez a dal Taub Eizik Izsák nagykállói rabbi nevéhez fűződik.
40 évig tartó nagykállói szolgálata alatt a békés egymás mellett élésre tanított, bevezette a magyar igehirdetést, közadakozásból iskolát, kórházat és zsinagógát alapított. Hatalmas tisztelet övezte már életében is, mert sokan csodatévő energiát tulajdonítottak neki. Őt tartják a haszidizmus (ortodox zsidó vallási irányzat) magyarországi alapítójának.
70 évesen, 1821 március 11-én halt meg.
Szól a kakas már
Szól a kakas már, majd megvirrad már,
Zöld erdőben, sík mezőben sétál egy madár.
Micsoda madár, hej de micsoda madár?
Zöld a lába, kék a szárnya, engem odavár.
Várj madár, várj, te csak mindig várj,
Ha az Isten néked rendelt, tied leszek már.
De mikor lesz az már, hej de mikor lesz az már?
Jibóne hamikdos, ír Cijajn tömálé
És miért nincs az már, de miért nincs az már?
Umipné chatoénu golinu méarcénu
"Nyilván úgy volt, hogy szívszakadva vágytam a cirkuszba, de talán éppen úgy vágytam a hegedűre is - aztán előbb kaptam meg a hegedűt, ellenben a cirkuszba nem vittek el, csak így lehetett, hogy szaggatott időközökben megújra álmodtam a cirkuszról -, egyszer messziről láttam dombok mögött, és mintha valaki vezetett volna a kezemnél fogva. Máskor idegen, nagy város közepén egyszerre ott álltam, de ugyanaz a cirkusz volt, ugyanaz a bejárat, kétfelé nyíló vesztibül. Már ekkor úgy volt, hogy jegyem is volna, be is mehetnék, és mégis összezavarodott az álom, és megint nem voltam bent.
Utoljára aztán végigálmodtam. Ott álltam a pénztár mögött, a bejáratnál, és..."
