"Mert félek."

Szabó Lőrinc: A Fekete Erdőben

Mint bűnöst a tettei, körüláll
s kísér az erdő. Élő árbocok
nyilallnak ég felé: párhuzamos
és függőleges lábai a vad
rengetegnek, vagy húrozat, melyen
a vihar játszik. Most csöndjük ijeszt.
Mint néma őrök, állnak feketén.
Mint szörnyű őrök. Nap ide, se hold,
be nem tör; az eső hat emelet
magasban szétporlik. Lábam előtt
egy fehér gomba világít, s a föld
csak dereng, mint a tenger feneke.
Feketén állnak szörnyű őreim.
Várnak valamit? A csöndön egy-egy
hulló tűlevél zizzen át. Minek
jöttél ide?! Százezer óriás
figyeli minden mozdulatomat
s a kétméteres rudat, melyet oly
görcsösen szoritok. Minek vagy itt,
minek jöttél? Mert félek. Vonz ez a
fekete erdő, húz és fenyeget
az ágasbogas félhomály. Szivem
vadúl dobog. Vissza? Nem! Nem lehet!
Most már előre, rajta! Butaság,
idegesség az egész rémület:
nincs ott, értsd meg, és nem lesz ott a rém,
és amott sem, az újabb sürüben,
és másutt sem, sehol se: benned él,
csak benned a szörny! Előre! Ropog
a tördelék galy, zuzmók rongyai
csapnak szemembe. Jőjj, mesebeli
Unicornis! Hol vagy?! Csak abban a
zugban lehet még. Neki hát, csak így
gyógyulsz ki, bolond! Most! No, ugye, hogy
igazam volt! Sóhajtva remeg át
rajtam az élet. A fekete dóm
résein itt-ott beizzik a nyár
s egy kis lepke inog elő. Hová,
tétova társam? Áttetsző sugár
porzik elém, ferdén és vastagon:
jön a tisztás? Vezess, kis lepke! Még
két perc. Fölcincog az első madár
s messze kolomp szól. Ritkúl és derűl
az éjszaka, a tar árbocokon
mind lejjebb kúsznak csapzott zászlai.
Még tíz ugrás. Még egy. És hirtelen
kilépek a meséből: hegyi rét
sütkérezik előttem a napon:
millió sárga margaréta és
kék-arany ég és jámbor tehenek.

(Titisee)