Szabó Lőrinc: Föld, erdő, isten
XXXIII.
Komoly s nehéz szavaid úgy világitottak
mint Kalchedon topáza ujjadon. – Azóta
más hitre tértem. E kevély öntudatosság,
e pontos, ésszel-épített élet – (te mondtad
a büszke szót) – gyöngébbnek bizonyúlt a földi
öntudatlan csiráknál. És a föld csirái
napfényre törtek bennem. Ez a fény kicsattog
örömeimből: friss kalászok, rétek, erdők
nőnek szememben; a bozontos tölgyek izmát
karomba loptam; hangomat barlangok öble
hömpölygeti Attika sziklás partjain túl.
Nem maradok veled; patás kentaurokhoz
indulok a vadonba s a mezei nők víg
lakában este cimboráimmal a tűznél
leheveredve telt tömlők és duda mellett
dalolok nekik, én, kacagó Dionysos!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése