Beethoven Moonlight Sonata
Kosztolányi Dezső: Holdfény
Az utakon s a nagy kettősfödelü házakon a sápadt holdfény andalog. Kitekintek az éjszakába s az én lelkem is megtelik hideg, kékes holdfénynyel. Ó holdfény!...
Belopódzol a lelkem mélyébe s szeliden felkelted a kemény kérge alá elbujt, megdermedt álmokat, te felfedező, te ujra keltő. Oly ártatlannak látszol s mégis oly kitanult és ravasz vagy, ó holdfény!...
Költőknek ablakába nézel s ők felébrednek és könynyel telik meg a szemök; szerelmesek szemén villansz meg, kik a nyári lombok alatt egy sötét padon csókolódznak s közelebb bujnak egymáshoz, mert a te fényednél semmit se veszünk észre, te szerelmesek tolvajlámpása!
Bevilágitasz fáradt szüzek szobájába és bőkezü pazarsággal ontod ezüst sugaraidat az ő párnáikra és elveszed tőlük nyugodt leányálmukat, te keritő!...
Benézel a szobákba, a zene-termekbe, rásütsz a fekete födelü zongorákra és azok borzongani, zengeni, zsongani kezdenek, mint a napsugár érintésére a Memnonszobor. Ottan andalogsz a csillogó érc-hurokon, melyek a harmóniák harmóniájára süvöltöznek, mert ütemesen verik a bőrrel bevont és különös fakalapácsok. Most csak simogatják, az egész mindenség halkan sir, zokog, egyszerre azonban a játékpörölyök belemarkolnak a menydörgő acélhálózatba és tépik, szaggatják háborogva, zokogva. És mindezt te teszed, te zene-keltő, te költő!
A fáradt tudósokat elhivod a munkától. A tanuló leányok incselkedésedre lassan lecsavarják forró lámpáikat és fájó fejjel, vágyó sóhajjal kitekintenek az éjszakába és reád néznek, te szerelmes, te csábitó!...
A kék, párázatos nádbozótokon, az őserdőkön te andalogsz s a szerelmes rókáknak és farkasoknak te világitasz, te rémes!...
Az alvajárók krétafehér arccal, nyomott kebellel erőlködve te feléd küzdenek és te háztetőkre, iszonyu örvények háborgásába viszed őket, te szörnyü!...
Te keltettél fel ma engemet is nyugalmas álmomból s most beléd merülök és imádom halvány arcodat, mint magyar, pogány ősöm a kelő nap vörös-tüzes korongját. Ó mint szeretlek téged, te halovány csodálatos napom, te lehelletszerü ezüstvirág, te gyöngyház-hajó, te a levegő kék hullámain csendesen vitorlázó naszád, te sziget, hol a boldogok laknak, te költő-hivó, te hivő-keltő, te hü, te hütelen, te rémes, te édes!
Kosztolányi Dezső - a kosztolányioldal.hu-n
Kosztolányi Dezső: Holdfény
Az utakon s a nagy kettősfödelü házakon a sápadt holdfény andalog. Kitekintek az éjszakába s az én lelkem is megtelik hideg, kékes holdfénynyel. Ó holdfény!...
Belopódzol a lelkem mélyébe s szeliden felkelted a kemény kérge alá elbujt, megdermedt álmokat, te felfedező, te ujra keltő. Oly ártatlannak látszol s mégis oly kitanult és ravasz vagy, ó holdfény!...
Költőknek ablakába nézel s ők felébrednek és könynyel telik meg a szemök; szerelmesek szemén villansz meg, kik a nyári lombok alatt egy sötét padon csókolódznak s közelebb bujnak egymáshoz, mert a te fényednél semmit se veszünk észre, te szerelmesek tolvajlámpása!
Bevilágitasz fáradt szüzek szobájába és bőkezü pazarsággal ontod ezüst sugaraidat az ő párnáikra és elveszed tőlük nyugodt leányálmukat, te keritő!...
Benézel a szobákba, a zene-termekbe, rásütsz a fekete födelü zongorákra és azok borzongani, zengeni, zsongani kezdenek, mint a napsugár érintésére a Memnonszobor. Ottan andalogsz a csillogó érc-hurokon, melyek a harmóniák harmóniájára süvöltöznek, mert ütemesen verik a bőrrel bevont és különös fakalapácsok. Most csak simogatják, az egész mindenség halkan sir, zokog, egyszerre azonban a játékpörölyök belemarkolnak a menydörgő acélhálózatba és tépik, szaggatják háborogva, zokogva. És mindezt te teszed, te zene-keltő, te költő!
A fáradt tudósokat elhivod a munkától. A tanuló leányok incselkedésedre lassan lecsavarják forró lámpáikat és fájó fejjel, vágyó sóhajjal kitekintenek az éjszakába és reád néznek, te szerelmes, te csábitó!...
A kék, párázatos nádbozótokon, az őserdőkön te andalogsz s a szerelmes rókáknak és farkasoknak te világitasz, te rémes!...
Az alvajárók krétafehér arccal, nyomott kebellel erőlködve te feléd küzdenek és te háztetőkre, iszonyu örvények háborgásába viszed őket, te szörnyü!...
Te keltettél fel ma engemet is nyugalmas álmomból s most beléd merülök és imádom halvány arcodat, mint magyar, pogány ősöm a kelő nap vörös-tüzes korongját. Ó mint szeretlek téged, te halovány csodálatos napom, te lehelletszerü ezüstvirág, te gyöngyház-hajó, te a levegő kék hullámain csendesen vitorlázó naszád, te sziget, hol a boldogok laknak, te költő-hivó, te hivő-keltő, te hü, te hütelen, te rémes, te édes!
Kosztolányi Dezső - a kosztolányioldal.hu-n
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése