Magamról
- Ria
- Hungary
- "Akárki vagyok / Vagyok / Ennyi bennem mindenképpen / Isteni" - Papp Márió: Részleges tökély -------------------- "Az én hitem is van olyan szent / és tiszta, mint akárkié." - Szabó Lőrinc: Sírás nélkül (részlet) ------------------------ A blogom leginkább valamiféle verses hangulati naplóként funkcionál, olvasóként azonban versgyűjteményként is tekintheted. ;-) Bejegyzéseimben a szerzők nevei, a versek, videók, zenék címei gyakran LINKként működnek.
2011. szeptember 28., szerda
2011. szeptember 27., kedd
Tánc
Birtalan Ferenc: Tánc
a tánc a kályhától indul
a vers az ablakomtól
fekete betűk fehér alap
tér időtelenség
örök-munkanap
kinézek írom
minap az Iguazút láttam
Argentína Brazília határán
zuhogó víztömeg
nézem asztalomtól könyökölve
nem tudom melyik a szebb
a kies távol-világok
vagy amit itt
a hurutos őszből látok
volt napsütés elég
utána minek menjek
szétválik tisztaság szemét
rend kell
rendet teremtek
a tánc a kályhától
de vers van mindenütt
hat évtized
eposz vagy épp etűd
rég nem én döntöm el
nézek az őszre
esik mert esni kell
de keletről
mintha a nap
valaha látni akartam
a Tadzs Mahalt
Párizst
már egyik sem hiányzik
szembenéztem Gízában
a Szfinxszel hatalmas
összemérhető ma minddel
kicsik vagyunk akár az ablak
rád nézek megmutatlak
magában hord egy versjel
kályha nincs
ott a radiátor
indulj el onnan
táncolj
forog a világ forgok veled
a vers fájhat
értheted bárhol
ám érezni másutt nem lehet
csak ahol már nem vagy
ahonnan hiányzol
A verset bejegyeztem: 2011. 09.28-án
2011. szeptember 24., szombat
"Nem szabad félni!"
" - Maga azt hiszi, hogy ártatlan?"
- Nem tudom."
"Belátom, nehéz függetleníteni magunkat az előitéletektől.
Mindenféle előítélet csak bemocskolja az igazságot!"
" - Szerintem bűnös. Mit akarnak még?
- Indokolja meg, hogy miért!
- Legalább százszor elmondtam.
- De nem győzött meg. Mondja el még egyszer!
Szívesen rászánjuk az időt."
Tizenkét dühös ember
Valahol Európában - musical
Zene: Dés László, Szöveg: Nemes István
Kuksi dala - Nem szabad félni (Prológ)
Odakint most szörnyek járnak,
Apa mondta, bújjak el.
Az a baj, hogy nőnek az árnyak,
Feketén a falról néz a félelem,
Árnyék a félelem,
És elvinné ő az életem
Hát miért nincs senki most velem?
Csak lenne reggel már.
A maci végre alszik szépen,
Biztos jókat álmodik.
Anya én már nagy vagyok, érzem
Apa mondta várni kell,
de visszajön, azt mondta visszajön,
és akkor aztán majd lesz öröm
A szomszéd lány is visszajön,
Csak lenne reggel már.
Nem szabad félni!
Nem szabad félni!
Nem szabad félni!
Nem szabad félni!
Valahol Európában - Wikipedia
Valahol Európában - Zeneszöveg
Amiről eszembe jutott: 1, 2
- Nem tudom."
"Belátom, nehéz függetleníteni magunkat az előitéletektől.
Mindenféle előítélet csak bemocskolja az igazságot!"
" - Szerintem bűnös. Mit akarnak még?
- Indokolja meg, hogy miért!
- Legalább százszor elmondtam.
- De nem győzött meg. Mondja el még egyszer!
Szívesen rászánjuk az időt."
Tizenkét dühös ember
Valahol Európában - musical
Zene: Dés László, Szöveg: Nemes István
Kuksi dala - Nem szabad félni (Prológ)
Odakint most szörnyek járnak,
Apa mondta, bújjak el.
Az a baj, hogy nőnek az árnyak,
Feketén a falról néz a félelem,
Árnyék a félelem,
És elvinné ő az életem
Hát miért nincs senki most velem?
Csak lenne reggel már.
A maci végre alszik szépen,
Biztos jókat álmodik.
Anya én már nagy vagyok, érzem
Apa mondta várni kell,
de visszajön, azt mondta visszajön,
és akkor aztán majd lesz öröm
A szomszéd lány is visszajön,
Csak lenne reggel már.
Nem szabad félni!
Nem szabad félni!
Nem szabad félni!
Nem szabad félni!
Valahol Európában - Wikipedia
Valahol Európában - Zeneszöveg
Amiről eszembe jutott: 1, 2
2011. szeptember 18., vasárnap
"I believe a leaf of grass is no less"
Joan Manuel Serrat
Brúnónak, az "útjelző"-nek
Walt Whitman: Una Hoja de Hierba
Creo que una brizna de yerba no es menos
que el camino que recorren las estrellas.
Y que la hormiga es perfecta.
Y que también lo son el grano de arena
y el huevo del zorzal.
Y que la rana es una obra maestra, digna de las más altas.
Y que la zarzamora podría adornar los salones del cielo.
Y que la menor articulación de mi mano
puede humillar a todas las máquinas.
Y que una vaca, paciendo con la cabeza baja,
supera a todas las estatuas.
Y que un ratón, es un milagro
capaz de asombrar a millones de incrédulos.
Este es un canto de amor y respeto
a la más grande de todas las maravillas, que es la vida humana.
Y yo también lo creo.
Brúnónak, az "útjelző"-nek
Walt Whitman: Una Hoja de Hierba
Creo que una brizna de yerba no es menos
que el camino que recorren las estrellas.
Y que la hormiga es perfecta.
Y que también lo son el grano de arena
y el huevo del zorzal.
Y que la rana es una obra maestra, digna de las más altas.
Y que la zarzamora podría adornar los salones del cielo.
Y que la menor articulación de mi mano
puede humillar a todas las máquinas.
Y que una vaca, paciendo con la cabeza baja,
supera a todas las estatuas.
Y que un ratón, es un milagro
capaz de asombrar a millones de incrédulos.
Este es un canto de amor y respeto
a la más grande de todas las maravillas, que es la vida humana.
Y yo también lo creo.
Walt Whitman: Leaves of Grass. 1900.
Song of myself
31.
I believe a leaf of grass is no less than the journey-work of the stars,
And the pismire is equally perfect, and a grain of sand, and the
egg of the wren,
And the tree-toad is a chef-d'oeuvre for the highest,
And the running blackberry would adorn the parlors of heaven,
And the narrowest hinge in my hand puts to scorn all machinery,
And the cow crunching with depress'd head surpasses any statue,
And a mouse is miracle enough to stagger sextillions of infidels.
I find I incorporate gneiss, coal, long-threaded moss, fruits, grains,
esculent roots,
And am stucco'd with quadrupeds and birds all over,
And have distanced what is behind me for good reasons,
But call any thing back again when I desire it.
31
Hiszem, hogy a csillagok müvénél egyetlen fűszál sem kevesebb,
S csakugy tökéletes a hangya, meg a homokszem, s az ökörszem tojása nem kevésbé,
S a varangyban a magasság remekmüvének dicsérete szól,
S a mennyek termeit vadszederinda diszíti fel,
S legkisebb ízem, ujjam porca gépeket gunyol,
S a kérőző tehén lehorgasztott fejével túltesz minden szobrokon,
S a kis egér is akkora csoda, meg kéne hogy rendítsen millió pogányt.
Tudom, a kőzetet, szenet, szálas mohát, gyümölcsöt, gabonát, sőt, édes gyökért is, - mindezt magamban hordozom,
S hogy négylábúak és madarak diszítenek tetőtől talpig,
S hogy jó okom van távolodni mindattól, amit már magam mögött hagytam el,
De visszahívok bármit is, ha megkivánom.
Fordította: Füst Milán
Walt Whitman versei / Ének magamról - Gáspár Endre, Füst Milán, Raáb György fordításában a MEK-en
Song of myself
31.
I believe a leaf of grass is no less than the journey-work of the stars,
And the pismire is equally perfect, and a grain of sand, and the
egg of the wren,
And the tree-toad is a chef-d'oeuvre for the highest,
And the running blackberry would adorn the parlors of heaven,
And the narrowest hinge in my hand puts to scorn all machinery,
And the cow crunching with depress'd head surpasses any statue,
And a mouse is miracle enough to stagger sextillions of infidels.
I find I incorporate gneiss, coal, long-threaded moss, fruits, grains,
esculent roots,
And am stucco'd with quadrupeds and birds all over,
And have distanced what is behind me for good reasons,
But call any thing back again when I desire it.
31
Hiszem, hogy a csillagok müvénél egyetlen fűszál sem kevesebb,
S csakugy tökéletes a hangya, meg a homokszem, s az ökörszem tojása nem kevésbé,
S a varangyban a magasság remekmüvének dicsérete szól,
S a mennyek termeit vadszederinda diszíti fel,
S legkisebb ízem, ujjam porca gépeket gunyol,
S a kérőző tehén lehorgasztott fejével túltesz minden szobrokon,
S a kis egér is akkora csoda, meg kéne hogy rendítsen millió pogányt.
Tudom, a kőzetet, szenet, szálas mohát, gyümölcsöt, gabonát, sőt, édes gyökért is, - mindezt magamban hordozom,
S hogy négylábúak és madarak diszítenek tetőtől talpig,
S hogy jó okom van távolodni mindattól, amit már magam mögött hagytam el,
De visszahívok bármit is, ha megkivánom.
Fordította: Füst Milán
Walt Whitman versei / Ének magamról - Gáspár Endre, Füst Milán, Raáb György fordításában a MEK-en
2011. szeptember 17., szombat
"Akkor se mondom, hogy nem érdemes hinni az emberben"
Garai Gábor: Bizalom
S ha százszor is becsapnak, és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha épp az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítnek,
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom, hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet.
De csöndes szóval, eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-be jár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva ma betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül .
S ha százszor is becsapnak, és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha épp az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítnek,
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom, hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet.
De csöndes szóval, eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-be jár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva ma betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül .
2011. szeptember 15., csütörtök
"Nem tudom, mi volt, hogy volt és miért volt, de..."
Szabó Lőrinc: Szavakkal nő a gyász, szavakkal enyhül.
Szavakkal nő a gyász, szavakkal enyhül.
A valóság csak egy darabig az.
Mit a tudat befogad mind igaz,
s szempontja válogatja, hogy mi ferdül,
mi egyenes. De ha érzése lendül,
omlik előtte elv s pokoli dac,
s nevetséges az isteni vigasz:
emeli magát vagy öli veszettűl.
Megfogalmazás, költészet, igazság,
megölnél, ha erőd most megtagadnád:
bűvöld édenné lelkem sivatagját!
Nem tudom, mi volt, hogy volt és miért volt,
de szenvedek… Az örjöngés elég volt:
fogd jó munkára agyamban a tébolyt!
(1951. január 20.)
Szavakkal nő a gyász, szavakkal enyhül.
A valóság csak egy darabig az.
Mit a tudat befogad mind igaz,
s szempontja válogatja, hogy mi ferdül,
mi egyenes. De ha érzése lendül,
omlik előtte elv s pokoli dac,
s nevetséges az isteni vigasz:
emeli magát vagy öli veszettűl.
Megfogalmazás, költészet, igazság,
megölnél, ha erőd most megtagadnád:
bűvöld édenné lelkem sivatagját!
Nem tudom, mi volt, hogy volt és miért volt,
de szenvedek… Az örjöngés elég volt:
fogd jó munkára agyamban a tébolyt!
(1951. január 20.)
"kitéptem! vidd és légy boldog vele!"
Szabó Lőrinc: A kurtizán prédikációja
Szabbam ádittám: minden lángban áll!
Barátaim, lobogó lángban álltok.
Lángol a száj és szátokban az íz,
a piros hús, a fehértestü víz:
az élet felgyujtotta a világot!
Szabbam ádittám: minden lángban áll,
felgyujtotta a szenvedély tüze,
a düh, a kín, a vágy, a vér tüze,
a mindig újraszülető halál:
az ördög ég és minden lángban áll,
az ördög ég és nem birtok vele.
Szabbam ádittám! – megmondta a Mester
és vallom én, Vimálá kurtizán.
Egy csókomért száz aranyat fizettek
és hirdették, hogy szebbet, édesebbet
nem adott érte soha földi lány;
és köröttem is minden lángban állt,
mert felgyujtotta a szemem tüze,
a szerelem és gyötrelem tüze,
és enyhűlni akart a szomj, a vágy
s velem, a tűzzel oltotta magát,
és nőtt a láng és nem birtunk vele.
Szabbam ádittám!… És remete lettem,
koldusnál koldusabb. S ti idejöttök
és sírtok, látva, hogy hajam levágtam
s borjak ganaját eszem itt a sárban,
de szavatokban Mara sír, az ördög:
sirattok, mert szívetek lángban áll
s Mara ez a láng, az élet tüze,
a tudatlanság, a méreg tüze,
s amíg vágytok, a tűzre nincs halál,
Mara forgó kereke egyre jár:
újraszülettek, nem birtok vele.
Szabbam ádittám! – a Királyfi mondta
és vallom én, a boldog kurtizán.
Éltem, megcsömörlöttem, megnyugodtam,
a vágyak élő láncát megtagadtam
s várom a semmit a halál után;
én megtagadtam az ördög csalétkét
és kialudt bennem a vér tüze,
a szenvedés és szenvedély tüze,
az időnek én elértem a végét,
a léten és istenen túli békét
és megváltottam magamat vele.
Szabbam ádittám! – mondta Buddha, és ti
azt mondjátok, hogy megint szép leszek!
Hívtok vissza, hogy fiatal vagyok még
s csókom emléke ajkatokon ott ég
és sajnáljátok férges testemet.
És te is hívsz, kit legjobban szerettem,
te jobban sajnálsz, mint ők, sohase
felejtesz, mondod, s hogy szemem tüze
most is a régi: gyémánt és egyetlen –
hát nesze, ha szép, itt van a hires szem:
kitéptem! vidd és légy boldog vele!
Vidd! – Vagy nem kell? – Menekűltök, bolondok?!
Talpatok láng és láng az útatok!
Mara rabjai, örök tűzben éltek,
az ördög akar élni, ő az élet
és énreám már Buddha mosolyog.
Szabbam ádittám: minden lángban áll,
de nekem nem kell többé semmise,
magam magánya vagyok, remete:
az akaratnak elértem a végét,
a léten és istenen túli békét
és vár az örök semmi gyönyöre.
Szabbam ádittám: minden lángban áll!
Barátaim, lobogó lángban álltok.
Lángol a száj és szátokban az íz,
a piros hús, a fehértestü víz:
az élet felgyujtotta a világot!
Szabbam ádittám: minden lángban áll,
felgyujtotta a szenvedély tüze,
a düh, a kín, a vágy, a vér tüze,
a mindig újraszülető halál:
az ördög ég és minden lángban áll,
az ördög ég és nem birtok vele.
Szabbam ádittám! – megmondta a Mester
és vallom én, Vimálá kurtizán.
Egy csókomért száz aranyat fizettek
és hirdették, hogy szebbet, édesebbet
nem adott érte soha földi lány;
és köröttem is minden lángban állt,
mert felgyujtotta a szemem tüze,
a szerelem és gyötrelem tüze,
és enyhűlni akart a szomj, a vágy
s velem, a tűzzel oltotta magát,
és nőtt a láng és nem birtunk vele.
Szabbam ádittám!… És remete lettem,
koldusnál koldusabb. S ti idejöttök
és sírtok, látva, hogy hajam levágtam
s borjak ganaját eszem itt a sárban,
de szavatokban Mara sír, az ördög:
sirattok, mert szívetek lángban áll
s Mara ez a láng, az élet tüze,
a tudatlanság, a méreg tüze,
s amíg vágytok, a tűzre nincs halál,
Mara forgó kereke egyre jár:
újraszülettek, nem birtok vele.
Szabbam ádittám! – a Királyfi mondta
és vallom én, a boldog kurtizán.
Éltem, megcsömörlöttem, megnyugodtam,
a vágyak élő láncát megtagadtam
s várom a semmit a halál után;
én megtagadtam az ördög csalétkét
és kialudt bennem a vér tüze,
a szenvedés és szenvedély tüze,
az időnek én elértem a végét,
a léten és istenen túli békét
és megváltottam magamat vele.
Szabbam ádittám! – mondta Buddha, és ti
azt mondjátok, hogy megint szép leszek!
Hívtok vissza, hogy fiatal vagyok még
s csókom emléke ajkatokon ott ég
és sajnáljátok férges testemet.
És te is hívsz, kit legjobban szerettem,
te jobban sajnálsz, mint ők, sohase
felejtesz, mondod, s hogy szemem tüze
most is a régi: gyémánt és egyetlen –
hát nesze, ha szép, itt van a hires szem:
kitéptem! vidd és légy boldog vele!
Vidd! – Vagy nem kell? – Menekűltök, bolondok?!
Talpatok láng és láng az útatok!
Mara rabjai, örök tűzben éltek,
az ördög akar élni, ő az élet
és énreám már Buddha mosolyog.
Szabbam ádittám: minden lángban áll,
de nekem nem kell többé semmise,
magam magánya vagyok, remete:
az akaratnak elértem a végét,
a léten és istenen túli békét
és vár az örök semmi gyönyöre.
2011. szeptember 13., kedd
"Ha elhagytak, hát elhagytak"
Szabó Lőrinc: Sirás nélkül
Elég. Megúntam. Ha elhagytak,
hát elhagytak az angyalok.
Nélkülük se tévedek el már,
nélkülük is megmaradok.
Megmaradok, bennem az isten,
megyek a sejtett cél felé.
Az én hitem is van olyan szent
és tiszta, mint akárkié.
Megmaradok már sirás nélkül,
még ha úgy vagdal is tovább
az élet, ahogy én izenkínt
elfaragok egy ceruzát.
A magam katonája lettem,
vállalom a harcot, ha kell;
fütyülök minden kínra és csak
lelkem nyugalma érdekel:
fütyülök börtönre, golyóra,
s győzni fogok!… S ha veszitek,
úgy ásítok majd a halálra,
ahogy rám a puskacsövek.
(1939)
Elég. Megúntam. Ha elhagytak,
hát elhagytak az angyalok.
Nélkülük se tévedek el már,
nélkülük is megmaradok.
Megmaradok, bennem az isten,
megyek a sejtett cél felé.
Az én hitem is van olyan szent
és tiszta, mint akárkié.
Megmaradok már sirás nélkül,
még ha úgy vagdal is tovább
az élet, ahogy én izenkínt
elfaragok egy ceruzát.
A magam katonája lettem,
vállalom a harcot, ha kell;
fütyülök minden kínra és csak
lelkem nyugalma érdekel:
fütyülök börtönre, golyóra,
s győzni fogok!… S ha veszitek,
úgy ásítok majd a halálra,
ahogy rám a puskacsövek.
(1939)
2011. szeptember 12., hétfő
"Akit egyszer én eleresztettem, az a madár vissza sohse reppen."
Péli Tamás: Erotikus jelenet
Babits Mihály: Ősz és tavasz között
Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hüse a pincének.
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.
Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér mint szobánkban este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,
mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: »Paplan alá! Hajjcsi!«
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az ujra.
Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...
Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek...
Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.
Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
2011. szeptember 10., szombat
"vakult szememben megdermed a sár"
Zuhanás / Nélküled
kezem - gyökér ujjakkal
a semmit markolássza
testemet - fuldoklók
iszonyú görcse rázza
vakult szememben
megdermed a sár
s tolvaj vigyorral
fut tovább az ár
/solus/
kezem - gyökér ujjakkal
a semmit markolássza
testemet - fuldoklók
iszonyú görcse rázza
vakult szememben
megdermed a sár
s tolvaj vigyorral
fut tovább az ár
/solus/
Könnyek
27 év
(1984.10. 02. - 2011.09.08.)
Hintám forog, forog (1984.10. 02. - 2011.09.08.)
- "és búcsúzz vigan: így veszni szebb"
- "Valami selyem, valami hűvösség"
- "s mégis oly jólesik"
- "s végűl a tény" - 2011.09.08.
- "fogaid közül valami sírás, valami állati nyöszörgés kinlódik elő"
- "vakult szememben megdermed a sár"
- "Nagyon fáj"
- "leomlott az összetartozás bábszínháza"
- "Ha elhagytak, hát elhagytak"
- "a kedves annyi már csak, mint a harmat a déli rét füszálán"
- "Friss bánatod átnéz rajtam, s úgy kérdi, hol vagyok."
- "Ki tudja, hol vagyok?"
Útravaló
Papp Márió: Útravaló
Hogy megszökött
hogy útra kelt
mit vált meg mily
ígéretet
hogy visszatér
hogy véget ér
mivel lesz több
a semminél
- "Akit egyszer én eleresztettem, az a madár vissza sohse reppen."
- "kitéptem! vidd és légy boldog vele!"
- "Nem tudom, mi volt, hogy volt és miért volt, de..."
- "Akkor se mondom, hogy nem érdemes hinni az emberben"
- "I believe a leaf of grass is no less"
- "jó okom van távolodni mindattól, amit már magam mögött hagytam el"
- Tánc - "szétválik tisztaság szemét"(09.28)
- An Ode Of Tears
- "Úgy mentél el, úgy mentél el, ahogy jöttél"
- "A hullámok, az óceán, nem feledem" (10.02)
- Jutalmam, hogy tehetem
- Szerelem (10.15)
- "lünlel dáji he! jaman!"
- "nem az egyedüllét jelenti a legnagyobb félelmet"
- Requiem
- "Lassan, tünődve"
- Ki gondol rám
"the old familiar sting"
Michael Trent Reznor / Johnny Cash - Hurt
I hurt myself today
to see if I still feel
I focus on the pain
the only thing that's real
the needle tears a hole
the old familiar sting
try to kill it all away
but I remember everything
what have I become?
my sweetest friend
everyone I know
goes away in the end
and you could have it all
my empire of dirt
I will let you down
I will make you hurt
I wear this crown of thorns
upon my liar's chair
full of broken thoughts
I cannot repair
beneath the stains of time
the feelings disappear
you are someone else
I am still right here
what have I become?
my sweetest friend
everyone I know
goes away in the end
and you could have it all
my empire of dirt
I will let you down
I will make you hurt
if I could start again
a million miles away
I would keep myself
I would find a way
"és búcsúzz vigan: így veszni szebb"
Szabó Lőrinc: Őszi fák
Láttalak, lomb, mikor születtél,
fiatalon!
Mint kívül a gesztenyefák,
ép oly magas az ablakom:
az ablakot a kék tavaszban
zöld ujjongásod lengte be
s még ráncos volt minden kis leveled,
mint az ujszülöttek keze.
Ráncos vagy most is, gesztenyelomb,
ráncos megint,
mint bőr vagy öreg papír zörögsz,
ha a szél megráz odakint,
de ha fele kincsed lent röpül is
a földön ide-oda,
még beragyogsz az ablakomon,
gesztenyefáim aranya.
Beragyogsz: ha kisüt a nap,
ezer meg ezer kis kezed
egyenkint markolja a fát
és fölgyujtja a végső perceket:
gyönyörű vagy! S akármilyen
reménytelen,
ez a tékozló szépség, ez a dac
tetszik nekem.
Örökké kellene élni, de
ha nem lehet,
küzdj bátran és búcsúzz vigan:
így veszni szebb;
küzdj és örülj s hogy buksz, nyugodj
büszkén bele, –
arany voltál, szemét leszel,
szépség szemete.
Küzdj s tékozolj! Arany levél,
halál lepkéje, gyúlj ki, szállj!
Most ég el a nyár, és nem is
szomorú ez a szép halál.
Küzdj s tékozolj! Ne bánd, milyen sírt
igér a szél s az út sara:
ragyogj, őszi lomb! – Bárcsak én is
így pusztulnék el valaha.
Láttalak, lomb, mikor születtél,
fiatalon!
Mint kívül a gesztenyefák,
ép oly magas az ablakom:
az ablakot a kék tavaszban
zöld ujjongásod lengte be
s még ráncos volt minden kis leveled,
mint az ujszülöttek keze.
Ráncos vagy most is, gesztenyelomb,
ráncos megint,
mint bőr vagy öreg papír zörögsz,
ha a szél megráz odakint,
de ha fele kincsed lent röpül is
a földön ide-oda,
még beragyogsz az ablakomon,
gesztenyefáim aranya.
Beragyogsz: ha kisüt a nap,
ezer meg ezer kis kezed
egyenkint markolja a fát
és fölgyujtja a végső perceket:
gyönyörű vagy! S akármilyen
reménytelen,
ez a tékozló szépség, ez a dac
tetszik nekem.
Örökké kellene élni, de
ha nem lehet,
küzdj bátran és búcsúzz vigan:
így veszni szebb;
küzdj és örülj s hogy buksz, nyugodj
büszkén bele, –
arany voltál, szemét leszel,
szépség szemete.
Küzdj s tékozolj! Arany levél,
halál lepkéje, gyúlj ki, szállj!
Most ég el a nyár, és nem is
szomorú ez a szép halál.
Küzdj s tékozolj! Ne bánd, milyen sírt
igér a szél s az út sara:
ragyogj, őszi lomb! – Bárcsak én is
így pusztulnék el valaha.
"Valami selyem, valami hűvösség"
Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év
Búcsúzunk, édes kétségbeesésem?
Mindig búcsúzunk! Valami selyem,
valami hűvösség a szivemen,
valami béke vagy már: alig érzem
fájónak ezt a fájdalmat: becézem,
hisz már rég csak általa vagy velem,
s szomorúan bár, mégis édesen
meg-megismétled, amit veled éltem
e tündér földön: teleröpködöd
multunk éveit, a huszonötöt,
s ezt, a huszonhatodikat, örök
búcsúm, te, társam, halott útitárs:
tárt szivemben mindig itthon találsz,
és akárhogy fáj, vígasz, hogy te fájsz.
Búcsúzunk, édes kétségbeesésem?
Mindig búcsúzunk! Valami selyem,
valami hűvösség a szivemen,
valami béke vagy már: alig érzem
fájónak ezt a fájdalmat: becézem,
hisz már rég csak általa vagy velem,
s szomorúan bár, mégis édesen
meg-megismétled, amit veled éltem
e tündér földön: teleröpködöd
multunk éveit, a huszonötöt,
s ezt, a huszonhatodikat, örök
búcsúm, te, társam, halott útitárs:
tárt szivemben mindig itthon találsz,
és akárhogy fáj, vígasz, hogy te fájsz.
"s mégis oly jólesik"
Szabó Lőrinc: Pillanatok
Mióta tegnap megcsókoltalak
s te sóváran (de csak egy pillanatra,
mert máris tiltakoztál!) remegő
térdeid közt hagytad a térdemet:
folyton elém rajzol a hála, folyton
előttem állsz, utcán és munka közben
folyton beléd ütközöm: hátracsukló
fejedet látom, kigyúlt arcodat,
csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy
gyönyörű mosolyát az ajkadon.
Ilyenkor egy-egy pillanatra én is
lehúnyom a szemem és szédülök:
érzem közeled, arcom arcod édes
vonalaiban fürdik, kezemet
sütik forró kebleid, újra csókolsz,
s én rémülten ébredek: óh, hisz ez
már őrület – s mégis oly jólesik
beléd veszteni magamat: egész
tested körülömöl és én boldogan
nyargalok szét lobogó ereidben.
2011. szeptember 8., csütörtök
"leomlott az összetartozás bábszínháza"
Pethes Mária: Rezümé
összeadódtak a mínuszok, kétismeretlenes
egyenlet iksze és ipszilonja lettünk, világégés
után összeroppant táj, felismerhetetlenségig
gyalázott párbeszéd, az érrendszer legdúsabb
lombjain reszkető fél elem. kijárási tilalmat
hirdettél ujjaimnak, zsebembe száműzted kezem,
azóta szükségtelen a szingli vagyok feliratú jelvény.
a végső estén leomlott az összetartozás
bábszínháza, maga alá temette a banális
játékszabályokat, a kiválasztódás fontosságát,
a szabadesés újkori kísérletét, amiben te
mázsányi márványtömb, én százkilós
szalmabála voltam. egyszerre értünk földet,
egymástól behozhatatlan távolságra.
mindössze egy pillanatra voltunk a végtelentől,
de azzal a másodperccel minden megváltozott.
tervasztalon létező lakópark lett a szerelem,
rajzolt fákkal, kovácsoltvas kerítéssel. végül két,
néma gondolatjel feküdtünk egy rendhagyó
szórendi mondatban, aminek végéről elveszett
a folytatás reményével kecsegtető három pont.
könyörtelen végrehajtó a hiány. lefoglalta
mindazt, amiért érdemes volt élni. ami tönkrement
az méltatlan a jövő időre, mondtam és tisztában
voltam vele, ha az árvíz visszavonul a boldogság
birodalmáról, sokáig kell szellőztetni a bizalom
talaját, amíg a magaslatokra menekülő hit
lemerészkedik a honvágytól gyötrődő völgybe.
összeadódtak a mínuszok, kétismeretlenes
egyenlet iksze és ipszilonja lettünk, világégés
után összeroppant táj, felismerhetetlenségig
gyalázott párbeszéd, az érrendszer legdúsabb
lombjain reszkető fél elem. kijárási tilalmat
hirdettél ujjaimnak, zsebembe száműzted kezem,
azóta szükségtelen a szingli vagyok feliratú jelvény.
a végső estén leomlott az összetartozás
bábszínháza, maga alá temette a banális
játékszabályokat, a kiválasztódás fontosságát,
a szabadesés újkori kísérletét, amiben te
mázsányi márványtömb, én százkilós
szalmabála voltam. egyszerre értünk földet,
egymástól behozhatatlan távolságra.
mindössze egy pillanatra voltunk a végtelentől,
de azzal a másodperccel minden megváltozott.
tervasztalon létező lakópark lett a szerelem,
rajzolt fákkal, kovácsoltvas kerítéssel. végül két,
néma gondolatjel feküdtünk egy rendhagyó
szórendi mondatban, aminek végéről elveszett
a folytatás reményével kecsegtető három pont.
könyörtelen végrehajtó a hiány. lefoglalta
mindazt, amiért érdemes volt élni. ami tönkrement
az méltatlan a jövő időre, mondtam és tisztában
voltam vele, ha az árvíz visszavonul a boldogság
birodalmáról, sokáig kell szellőztetni a bizalom
talaját, amíg a magaslatokra menekülő hit
lemerészkedik a honvágytól gyötrődő völgybe.
"s végűl a tény"
Szabó Lőrinc: A hír
Mozgás, kép, hang, fagyott-merevedett
minden a hírre, s megállt: valami
ős „Legyen!” a „Ne legyen!”-t mondta ki,
bár, zokogva, még csak a nevedet,
aztán pár szó, még az is leplezett,
s robbanni kezdtek eresztékei
szívnek-anyagnak, s törni-porlani-
párologni percek s évezredek;
s végűl a tény: villámok s éjszakák
gyúltak-fúltak-haltak egymáson át
s menekűlt, vitt belőlem a világ:
visz ma is, visz: ott vagyok teveled,
nem tudom, hol, s itt: veled s nélküled,
és minden egyre érthetetlenebb.
Mozgás, kép, hang, fagyott-merevedett
minden a hírre, s megállt: valami
ős „Legyen!” a „Ne legyen!”-t mondta ki,
bár, zokogva, még csak a nevedet,
aztán pár szó, még az is leplezett,
s robbanni kezdtek eresztékei
szívnek-anyagnak, s törni-porlani-
párologni percek s évezredek;
s végűl a tény: villámok s éjszakák
gyúltak-fúltak-haltak egymáson át
s menekűlt, vitt belőlem a világ:
visz ma is, visz: ott vagyok teveled,
nem tudom, hol, s itt: veled s nélküled,
és minden egyre érthetetlenebb.
"fogaid közül valami sírás, valami állati nyöszörgés kinlódik elő"
Szabó Lőrinc: A kimondhatatlan
A szived majdnem megszakad,
szólnál, de szavad elakad,
szólnál, de görcs és fájdalom
fuldoklik föl a torkodon,
oly mélyről, mintha lelkedet,
a recsegő idegeket
húzná magával, úgy sajog
szád felé néma sóhajod.
S egyszerre oly gyönge leszel,
hogy szárnyas szédülés ölel,
fogaid közül valami
sírás, valami állati
nyöszörgés kinlódik elő
s azt hiszed: a következő
pillanat mindent, ami él,
elfuj, mint pókhálót a szél.
"a kedves annyi már csak, mint a harmat a déli rét füszálán"
Szabó Lőrinc: Aki elvesztette a feleségét
A szeptemberi táj, a viz, a domb
s a rajta pöfögő vonat,
mely kerete volt annak, aki már
a végtelen időbe távozott,
előtte áll ma is.
Csak néz a levegőbe meredve, mint aki még
nem hiszi el, hogy nincs, amit keres,
s a képet, mely végleg darabokra tört,
a mindenség elemeiből igyekszik
eszelős vággyal ujrateremteni.
A vizbe gázol szikrázó verőben,
s a kedves arc elszórt cserepeit
gyüjtögeti a ringó viztükörről.
Az alkony tűzsugarából hálót csomóz magának,
s a parti fák horgonyába fogózva
az emlék tarajos páráiba meríti.
Amit kifog belőlük, csak a hold,
mely most rugaszkodott a dombgerincről el,
s oly másmosolyu, mint a keresett.
Sürüsödik az est. Az osonó
árnyakból lassan összeáll a hiány,
előbbre lép és fojtogatóra válik.
Az álom zsibbadtságát felcseréli
a húsbavágó kiszolgáltatottság,
mely tudja, hogy a kedves annyi már csak,
mint a harmat a déli rét füszálán,
s ismerős hangja atlantiszalatti vizmélyekből jön, ha még hallható.
Talpa megborzong a hideg kövön.
Belép a házba, hol a szoba
sötétjéből, mint fehérszirmú nagy seb,
ásít felé a bevetetlen ágy.
A szeptemberi táj, a viz, a domb
s a rajta pöfögő vonat,
mely kerete volt annak, aki már
a végtelen időbe távozott,
előtte áll ma is.
Csak néz a levegőbe meredve, mint aki még
nem hiszi el, hogy nincs, amit keres,
s a képet, mely végleg darabokra tört,
a mindenség elemeiből igyekszik
eszelős vággyal ujrateremteni.
A vizbe gázol szikrázó verőben,
s a kedves arc elszórt cserepeit
gyüjtögeti a ringó viztükörről.
Az alkony tűzsugarából hálót csomóz magának,
s a parti fák horgonyába fogózva
az emlék tarajos páráiba meríti.
Amit kifog belőlük, csak a hold,
mely most rugaszkodott a dombgerincről el,
s oly másmosolyu, mint a keresett.
Sürüsödik az est. Az osonó
árnyakból lassan összeáll a hiány,
előbbre lép és fojtogatóra válik.
Az álom zsibbadtságát felcseréli
a húsbavágó kiszolgáltatottság,
mely tudja, hogy a kedves annyi már csak,
mint a harmat a déli rét füszálán,
s ismerős hangja atlantiszalatti vizmélyekből jön, ha még hallható.
Talpa megborzong a hideg kövön.
Belép a házba, hol a szoba
sötétjéből, mint fehérszirmú nagy seb,
ásít felé a bevetetlen ágy.
"Friss bánatod átnéz rajtam, s úgy kérdi, hol vagyok."
Szabó Lőrinc: Búcsú
Mi történt? Kedves, ne sirass! Amit
éreztem: vedlés. Sorsom szálai
széthulltak és most száz tér s száz idő
formál egyszerre, bontó-épitő;
(mint régen egy). Fölöttem gerle búg,
négy napja; de hogy közben háborúk
dúltak, s mily szörnyűk, ti nem sejtitek.
Én is alig, bár érzékeimet
szorozza minden perc. Friss bánatod
átnéz rajtam, s úgy kérdi, hol vagyok.
Ízenként három milliárd helyen!
És hogy mi? Még nem tudom. Szerelem,
villamosság? Tán arany-gáz-atom,
tán hő-sugár-mag. A Szaturnuszon
Térlakó Fény. Furcsa ez. De, hogy a
Mindenség is csak egy Költő Agya,
úgylátszik, igaz. – Indulsz? Este lett,
és mert egykor nagyon szerettelek,
Mi történt? Kedves, ne sirass! Amit
éreztem: vedlés. Sorsom szálai
széthulltak és most száz tér s száz idő
formál egyszerre, bontó-épitő;
(mint régen egy). Fölöttem gerle búg,
négy napja; de hogy közben háborúk
dúltak, s mily szörnyűk, ti nem sejtitek.
Én is alig, bár érzékeimet
szorozza minden perc. Friss bánatod
átnéz rajtam, s úgy kérdi, hol vagyok.
Ízenként három milliárd helyen!
És hogy mi? Még nem tudom. Szerelem,
villamosság? Tán arany-gáz-atom,
tán hő-sugár-mag. A Szaturnuszon
Térlakó Fény. Furcsa ez. De, hogy a
Mindenség is csak egy Költő Agya,
úgylátszik, igaz. – Indulsz? Este lett,
és mert egykor nagyon szerettelek,
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Csillagom
Heves Megyei Szervezete
