Babits Mihály: De te mégis szereted ezt a kort?
| Búgócsiga | | De én mégis szeretem ezt a barbár
iramot is, akárhová visz! Oldott
búgócsigák táncos agóniája,
végső lengések részegsége! Nincsen
tánc haláltáncnál, dal a hattyudalnál |
| Rózsa | | elszabadultabb, s mint a rózsa dúsabb
illatot önt hervadva, ama Rózsa,
földünk misztikus fényrózsája, melynek
mindenik szirma egy-egy lélek, öntse
hangos páráját! Már a Szellem érző
selyme vonaglik, zsugorodva játsza |
| Fém és sugár | | vadult játékát, villódzik a Város,
surran és tülköl a szomjatag élet,
fém és sugár közt meztelen; mohóbban
meztelen sohse volt! A fürge néger
combokat Senecák szeme is itta,
de soha ennyi fény és ennyi hullám
nem indult tőlünk csillagokhoz. Ennyi
zene sem; és elönti rádiónkból |
| Szférák zenéje | | a Jazzband a világürt. (Messze szférák
lakói ti, ha volna lég az Ürben,
edzhetnéd, csillagok kiváncsi népe,
füled a méltó muzsikára, mellyet |
| A Macska | | földünk röpít a mindenségbe!) Frissnek
kellene lenni, mint széptérdü lányok
s hetyke fiucskák, cincogó egérnek,
s játékra venni: már a Macska ugrik
s a vad ma ádáz árnyakat vetít a
holnap üres falára. Már a titkos
gyárak füstölnek, kémek kémiája
maszkokat ölt - (Óh kedvesem, milyen maszk
menthet meg majd sárga gázmérgeiktől?) |
Szabó Lőrinc: Nyári hajnal
(egy verseskönyv olvasása után)
Becsuktam a könyvedet, nincs tovább.
Az álom múlik, ébredek:
mint elhagyott tájak a hazatért
utas körül, úgy ködlenek,
úgy úsznak még köröttem
a verseid:
új verseidet olvastam, barátom,
este tíztől hajnali háromig.
Most ébredek. S már hallom újra, látom,
amit nem láttam az előbb:
ágyam fejénél vigyázni a villanyt,
kis órámban a ketyegő időt;
a valóság magánya visszahódít
és ami egy volt a fél éjen át,
most kettéválik és mint két kisértet,
nézi egymásban két élet magát.
És fáj, nagyon fáj, hogy egykor mi történt,
hogy elvesztettél s elvesztettelek.
Csak magamat tudtam méltónak hozzád
és hozzám méltónak csak tégedet.
Ha lelkünk vissza sohse forrni tört szét,
mondd, mért őrizzük frissnek a sebét?
Ami akkor, rég történt, tévedés volt,
ami azóta, kín és büszkeség.
Ami akkor, rég, és azóta történt,
dac és gőg nélkül most csak fájni tud;
a fájdalom közelhoz, s a melegség,
a régi melegség szívemre fut:
most úgy érezlek, ahogy magam érzem,
s a valóságot nem, nem, nem hiszem,
és eljátszom, folytatom életünket,
úgy, ahogy kellett volna hogy legyen:
a tizenöt év mi volt, nem tudom már,
csak ez a perc él, mely visszahozott:
Itt vagy! belépsz! S hallom, hogy felkiáltok,
hallom, hogy felelsz: – Te vagy? – Én vagyok! –
Itt vagy… Kiáltok… de nem is kiáltok…
Itt vagy… De hisz ez oly természetes!
Itt vagy… Nem történt közben semmi… Itt vagy
és csak a tegnap folytatása ez.
Itt vagy?… Dehogy vagy! Fáradt vagyok. Álom
ez az egész… Csak vers!… De az se bánt…
Pillám lehúnyva kérdezlek s a választ
magam mondom, mintha te mondanád…
Itt vagy? Lehet… Már alszom… Jön a hajnal…
Fel kéne kelni… S amit álmodok,
úgy kezdődik, hogy plédbe burkolózva
kint az erkélyen várjuk a napot.
+ Brúnó "Salam laki ya Maryam" című bejegyzése
